Apolnatok szüleiteket/ anyost, apost?

De egyéb esetben attól függ, mit iratnának rám.

:(

A szüleim háza az eszközkezelőé, mert a tesóim jelzáloggal terhelték, amikor sajátot szereztek... egyikük se fizette a hitelét. NEkem pont nulla örökségem lesz, nekik ott a házuk... és én fogom ápolni a szüleim, mert ők biztos nem teszik meg... eszembe se jutna az örökségtől függővé tenni.

Én a férjem mamáját ápoltam két évig. Szinte teljesen magatehetetlen emberről volt szó, pelenkázni kellett, ráadásul beszélni sem nagyon tudott. Ez amolyan evidens volt, hogy rám maradt a feladat, mert mi költöztünk ide a házába. Az már kevésbé volt evidens, hogy ettől függetlenül eljöhetett volna a többi családtag is néha besegíteni. Anyósom jött el néha délben megetetni, de arra volta legkevésbé szükség, mert enni egyedül is tudott, és legalább addig is elfoglalta magát.

Erkölcsileg semmiképp nem bánom azt a két évet, mert élete szorgos 80 évéből kijárt neki, hogy ne egy elfekvő osztályon dobálják, cibálják, és a saját házában maradt amíg csak lehetett. Aztán eljött a pillanat amikor már aludni sem lehetett tőle. Fulladt éjszakánként, közben verte a hideg veríték, és semmi mást nem tudtam tenni, mint leültem mellé és fogtam a kezét. Akkor voltam kénytelen kihívni az orvost, és ő is úgy döntött, hogy be kell vitetni a kórházba. Hiába szeretett volna itthon meghalni, végül kórházban halt meg.

ÉN SEM VAGYOK ÁPOLÓNŐ! Viszont van logikám, és rájöttem hogy minimális erőfeszítéssel hogyan lehet megoldani pl. a pelenkázást, vagy a fürdetést. Meg van ennek a technikája, a kórházban az ápolónők sem díjbirkózók. Emellett le sem sz..ják a betegeket. Volt, hogy feküdt a mama az ápolásin, és mikor bent voltam látogatóban, ösztönösen már odamentem egy egy idegen idős nénihez, mert valamit akart, könyörgött. Pl. inni, kicsit feljebb ülni stb. és nem derogált megfogni, megitatni, felültetni stb. Legtöbb esetben a hozzátartozók semmit nem tesznek a bent fekvőkkel, csak néznek sajnálkozva, pedig nagyon fontos lenne megmozgatni, kicsit foglalkozni velük. Csak néznek tehetetlenül rájuk és keresztet vetnek. Nem kell, nem kötelező vállalni, de legalább annyit tudjon már megtenni az ember, hogy ha a családtagja bent fekszik, megitassa, megetesse, sőt az ágyát is megigazíthatja. Hozzá szabad érni, nincs tiltva!!!! Mint ahogy ezt néhányan hiszik, mint pl.a szomszédom. Combnyaktörést szenvedett a felesége. Fizetett azért, hogy tovább bent tartsák a kórházban, és panaszkodott, hogy nem is foglalkoznak vele. Kérdeztem tőle, hogy maga mikor bemegy, nem próbálja sétáltatni? "húú hát azt nem szabad, ott vállalják érte a felelősséget". Hát ez egy nagy hülyeség, a férjem mamájának is volt combnyaktörése, minden nap megsétáltattuk mikor bementünk és senki nem reklamált érte a személyzetből. Utána lábra is állt. Az ápolóknak ugyanis erre NINCS IDEJÜK! Nem tudnak egyénileg foglalkozni mindenkivel. Az embernek viszont kijár, hogy az utolsó idejében is megkapja ami kijár neki, legalább az alapvető szükségleteket, de ezeket egy kórházban csak részben tudják biztosítani. Néha órákig is feküdhet a saját ürülékében, vagy semmi más nem kéne neki, mint egy kis víz, de nem kapja meg mikor kellene. És nem azért mert az ápolók ilyen kegyetlenek, hanem azért mert egyszerűen nem jut annyi ápoló és idő egy betegre, hogy az méltósággal tudjon élni az utolsó éveiben, hónapjaiban, óráiban. Mert bizony ezek igen rövid idők ám az egész élethez képest. Nem kell félni a betegápolástól, mert sajnos aki ilyen szintre jut, az nem szokott túl sokáig tartani. A beteg számára néha egy örökkévalóság, de magának a gondozónak csak pár hónap, vagy egy-két év az életéből, és közben tapasztalatot is szerez. Viszont a nyomás, hogy esetleg nem tettél meg mindent, az egy életen át tarthat.

Kár volt lehúzni a 12-est, mert teljesen igaza van. A kórházakban manapság már egyáltalán nem ápolnak. (Az okokat hagyjuk:S) Tehát ha pl. egy idős rokon kórházba kerül, és a családja azt akarja, hogy élve kijusson onnan, akkor elengedhetetlen napi látogatáskor a séta (de minimum masszírozás / tornáztatás), nehogy pl. tüdőgyulladás és / vagy felfekvés legyen a vége. (A legjobb, ha az ember ételt is visz magával:S) - Más kérdés, hogy rokont volt, hogy úgy sem tudott a családtagja megmozgatni, hogy arra kérte az ápolónőt, ő IS segítsen, mert két emberes feladat lenne:(

A kérdéshez: anyós / após nincs.

A szüleimet igen, még a munka rovására is, amennyiben az anyagi kiesést megengedhetjük magunknak. A határ a 24 órás ápolás lenne (akár fizikai, akár mentális okból), ha megengedhetném magamnak, akkor házi ápolót fogadnék. Intézményi elhelyezés nálunk a leges-legvégső esetben jöhetne szóba.

Aki azt írta, főzés, takarítás stb. napi 1-2 óra, az még vagy nem csinálta vagy szerencsés... szerintem az ilyen jellegű segítség (+ bevásárlás + gyógyszerek + posta + séta + beszélgetés stb.) nem jön ki ennyiből (vagy én vagyok ügyetlen:S)

Anyukám pár hete kapott agyvérzést, és tervezgettem, hogy akármi lesz is, vele leszek, ha meg kell tanítani mondjuk beszélni újra vagy akármi. Van pénzem, rugalmas munkám. Csak aztán meghalt.

Nincs férjem, de nem ápolnám a szüleit. Vannak ilyen odaadó emberek, én nem ez vagyok. De szerintem normális ember nem is úgy gondolja, hogy a gondoskodást és szeretet, amit kapott, majd valaki más adja vissza.

Nem. Több okból sem:

-nem vagyok szakápoló

-van munkám, amit nem hagyhatok ott, mert akkor miből fogok élni?

-van saját családom, akiket nem hanyagolhatok el, de nem is tenném

Fizetnék szaksegítséget.

Szuleim hatarozottan megkertek, hogy ha apolasra szorulnak akkor otthonba koltoztessem oket. De valoszinu meg ezt ok fogjak megtenni maguktol.

Anyost apost nem, erdemtelenek.

Nem. Mert szar szülők voltak, borzasztó gyerekkorom volt, apám alkesz anyám simán hülye és idegbeteg. Rengeteget veszekedtek, ordítoztak egymással és apám kegyetlen dolgokat csinált mikor nagyon leitta magát, néha még külső segítséget is kellett hívnunk... szóval én ezek miatt egy mentálisan elég sérült és boldogtalan felnőtt lettem, képtelen vagyok párkapcsolatra is főleg apám viselkedése miatt, úgy érzem kár volt világrajönnöm.

Nem akarok örökséget meg semmit tőlük és nem tudom megbocsájtani nekik amit tettek anno. Nem is szívesen látnám őket újra, max ha nagyon szenvednének elintéznék h aktív eutanáziát kapjanak, és jól elbeszélgetnék velük előtte, hogy belássák mekkora barmok voltak életükben és h vannak esetek amikor megváltás a kegyes halál a vegetálás helyett. (Mondjuk lehet előtte kínkezelném őket legalább annyi ideig amíg ők tuszkolva tartottak engem pszichiátrián az öngyilkossági kísérletem miatt, csak hogy átérezzék kicsit h én mit és mennyi szenvedést éltem meg.)

Se a szüleimet se a párom szüleit nem ápolnám. Sajnos nem értek a beteggondozáshoz, ezért biztosan felfogadnék valakit aki idősápolással foglalkozik és szakember. Persze itt is az elsődleges szempontom az lenne, hogy ne menjen ez a családom(gyerekeim) és a munkám rovására.

Tudom szörnyű kimondani, de egy előrehaladott demenciás ember ápolásához egy teljes ember kell, vagy otthon. Ezt család és munka mellett szinte lehetetlen megcsinálni.

Mivel én sem ápolnék senkit se, ugyenezt várom el a gyerekeimtől is. Ha majd nem fogok tudni gondoskodni magamról akkor otthonba megyek.

Kérdés, hogy milyen betegségnél, mennyit, mit.

Olyan rossz állapotnál, ahol már egész napos felügyelet kellene, vagy nekem kellene felsegíteni, emelgetni többször egy nap, ott már inkább rábíznám őket ápolóra vagy otthonra, mert nem vagyok szakápoló, és lehet, több kárt okoznék, mint hasznot. Lelki, szellemi társaságot már nyújtanék nekik, nem hanyagolnám őket el. Plusz azért lehet, anyagias vagyok, de jó munkám van, nem adnám fel ápolásiért, amiért szart-húgyot fizet az állam, mert én is hozzászoktam egy életszínvonaltól, és nem szeretném ezt a családomtól meg magamtól elvonni.