Voltatok már hasonló helyzetben? Apám csak akkor támogat, ha az ő munkásságát követem.

Nekem teljesen más terveim vannak, teljesen mást akarok tanulni, mint apám tanult, semmi köze a kettőnek egymáshoz, nem akarom azt dolgozni mint ő. Ő viszont csak akkor támogat, csak akkor viselkedik úgy, mintha szeretne, ha az ő akarata érvényesül.

Tavaly májusban érettségiztem. Amikor elmondtam, hogy hova szeretnék menni gimi után, nagyon kiakadt, elmondta, hogy így sosem lesz munkám. Ezután tartott egy kicsit higgadtabban egy kiselőadást, hogy amit ő dolgozik, az nagyon jó, ebből meg tudok élni, elhelyezkedni is segít. Hiába voltam már nagykorú, nem tudtam dönteni a sorsomról. Inkább a beletörődést választottam, mint azt, hogy kidobjon a házból. Amikor felvettek egyetemre, akkor minden rendeződött, többet nem veszekedtünk.

Most járok a 3. félévemben és eddig tartott, nem bírom tovább. Utálom. Én azóta se bocsátottam meg, szinte mindig csak arra gondolok, hogy egy kényszerben élek.

Elmondtam apámnak, hogy másik szakra szeretnék járni, mert a mostani nem érdekel, nem tetszik. Megint elmondta, hogy nem lesz munkám, de most még azt is mondta, hogy azt csinálok, amit akarok, de nem támogat. Eddig fizette a sulit, most nem fogja.

De most már nem akarom, hogy az legyen, amit ő akar és én ne legyek boldog. Ha kell, dolgozom mellette, diákhitelt veszek fel és keresek egy kiadó szobát, de nem akarok szenvedni a sulival és az életemmel, mert az apám nekem szánt munkájával boldogtalan lennék.

Ez a felállás máshol is előfordul?