Hogyan lehet feldolgozni egy szülő halálát?

Üdv!

Őszinte részvétem!

Valóban csak az idő fog segíteni.

Ilyenkor még elképzelhetetlennek tűnik, de igaz, tapasztaltam. 4 évbe telt nekem, de elengedtem a Kedvesemet. Már mosolygok az emlékek felvillanásakor. Kívánom, hogy Önnek/Neked is sikerüljön egyszer idáig eljutni! Az idő nem plasztikai sebész, a heg megmarad, de a seb már nem fog vérezni. Sok erőt kívánok és türelmet Magához/Magadhoz.

Még nagyon friss ez a veszteség, ilyenkor nagyon intenzív a fájdalom, de jönnek majd csendesebb időszakok is. Aztán újra erősödik, főleg a temetés után, mert akkor nagyon világossá válik a veszteség, de aztán majd idővel újra enyhül. Ezt sajnos túl kell valahogy élni.

Ilyenkor szabad, sőt, azt mondják kell is sírni, mert a gyászmunka része. Az "jó", hogy Önnek/Neked már sikerül, mert állítólag káros, ha bentreked a bánat. A lélek tudja, mi kell neki, ha eleget tombolt, csitulni fog. Attól még az Édesanyjának/Édesanyádnak lehet(sz) támasza! Anno én nem sírtam (csak közvetlenül akkor, mikor az Anyu meghalt és hazaértünk a kórházból, de akkor sem a család előtt, mert hogy férfi vagyok és a húgom számít ràm, meg apámat sem akartam mégjobban keseríteni), egy-két napig én sem nagyon tudtam visszafogni, de aztán erővel leküzdöttem a késztetést, mert féltem, hogy mégjobban szétesem. Aztán 4 hónapig "sokkoltam", pszichodoki tudta csak feloldani. Nem szabad elfojtani, ha jön.

Azért valahogy próbálni kell nyitni is a világ felé, hogy az ember ne fásuljon teljesen bele a gyászba, de még nem most, mert még a gyászmunka elején van/vagy. Nekem is van depresszióm (bipoláris), ez is nehezíti a gyászt és az is, hogy nincsenek barátai(d), akik ilyenkor felkarolhatnának kicsit.

Sajnos így éjjel fél 3-kor már nem nagyon futja értelmes tanácsokra, de remélem kicsit tudtam segíteni, meg szívesen meghallgatom/meghallgatlak, ha segít. Nem vagyok ugyan pszichodoki, csak egy 25 éves srác, de mivel 4 embert vesztettem el, sajnos értem, mi zajlik ilyenkor belül.

Sok erőt kívánok!

A.

Szia!

Ez így igaz. Sajnos nincs semmi, ami segíthetne ilyenkor. A támogató szavak is csak mankók, hogy az ember ne rogyjon össze teljesen, de a fájdalom tombol, arra nincs gyógyszer. Az űr akkor is ott tátong. :-/

Igen, az emberbe ugye kódolva van a kötődés a szülők iránt és el sem tudja képzelni, hogy egyszer elmennek, ahogy mondod is, pedig mindenki elmegy, de nem mindegy, hogy mikor és milyen módon. Ha a szülő még fiatal, tragikusan ér véget az élete, mégnehezebb feldolgozni, hiszen itt a sok "miért?" és a "még élhetett volna!" és ez nagyon őrjítő. Ha ilyen szoros a kapocs, mint Nálatok volt, mégnehezebb.

Nekem is meghalt a Barátnőm, a Mama, a gyerekkori cimborám és az Anyu, mindegyikük hiányzik, de az Anyu elvesztése ütött a legnagyobbat. Gonoszul hangzik, mintha a többiek nem számítottak volna, holott nem igaz. Csak igen, ahogy mondod, más egy szülő. Velük a legszorosabb a kötelék. Valami tövestől kiszakad az emberből és meg is marad a nyoma.

Sajnálom, ami az Édesapáddal történt!

Anyu is a szíve miatt ment el.

Egy hét még nagyon rövid idő. Sajnos talán pont ilyenkor a legintenzívebb a kín. Majd lesz olyan, mikor úgy érzed, nyugodtabb vagy, ezek eleinte váltakoznak.

Tudom, hogy ilyenkor nem megy semmi, az evés sem. Valahogy próbálni kell, mert lefogy az ember és ugye ilyenkor a bánat is fogyaszt.

Akkor ezek szerint már elköszöntetek Tőle. :-(( Most kell nagyon erősnek lenned. Mármint túlélni. Ez a legdurvább, legalábbis nekem mindig ilyenkor esett le úgy igazán a veszteség véglegessége és pokoli volt. Nekem az adott kis erőt, hogy mikor az Anyu meghalt, feladatomnak éreztem, hogy erőt adjak apámnak, meg a húgomnak. Neked ott van az Anyukád, talán az húzóerő lehet, hogy számít a segítségedre. Mivel sajnos mindketten ugyanazon mentek át, maximálisan meg tudjátok érteni a másikat, így talán "könnyebb". Nálunk apu nem beszélt, ami érthető, szenvedett, de így nem kaptunk segítséget, meg nem tudtuk, mi zajlik a másikban. A Tesóm nekem sírt, sokat. Én meg Neki nem akartam. Ha tudtok, beszélgessetek, fogjátok egymás kezét, sajnos csak így lehet elviselni az első heteket, hónapokat.

Megértem, hogy szörnyen hiányzik!

:-((

Sok erőt kívánok most méginkább, a temetés utánra.

Majd írj, amikor már tudsz és ha lesz kedved még beszélni, hogy hogy' vagy!