Szüleim bármit kérnek tőlem soha nem szépen mondjak hanem hogy "gyere máris és csináld meg. " A végen pedig meg sem köszönik. Ti engedelmeskednetek?

Nem köszönetért kell segíteni otthon, hanem mert az a dolgod ( a tanuláson kívül).

ne várj se könyörgést, se kérlelést és köszönetet se, mert elmosogattál pl.

Érdekesek ezek a kommentek. Én mindig megköszönöm a gyerekeimnek a segítséget - sőt, még meg is dicsérem őket, hogy milyen ügyesen segítettek. Ők pedig megköszönik az ebédet. Sőt olyanra is volt már példa, hogy az egyik mosást "előrébb soroltam", mert valamelyiknek a kedvenc cucca volt benne - és azt is megköszönték. Ennek oda-vissza kellene működni.

Más kérdés, hogy ha nem csinálják meg, akkor morcos leszek - és ha pl. valami "elfelejtett dolgot" nem csinálnak meg (pl. szólás után is szanaszerte van a szennyes a kanapén), akkor képes vagyok "anyaszaurusszá változni". :-)

Visszatérve a kérdésre... igen, engedelmeskedni kell akkor is, ha nem köszönik meg, mert egy családban mindenkinek vannak feladatai. De ha már a szüleid nem tanulták meg a köszönömöt, akkor kezdd te. ;-) Köszönd meg az ebédet stb.

Pff, hatos, neked nincs igazad. Jó, nem feltétlenül kell már megköszönni mondjuk egy húsz éves fiatalnak, hogy főzött önállóan, de legalább egy kis dicséretet igazán mondhatna. Igenis jólesne. Nem azt mondom, hogy fordítva ne legyen ez igaz, de nem én választottam, hogy megszüljön, ő akart. Az én anyám pl. mindent rámtukmálna, semmi nem elég neki amit csinálok. Azért szült volna erre a világra, hogy én csináljak helyette mindent?

Az ötösnek viszont igazat adok. Úgy látszik, még sokan nem tudnak gyereket nevelni. Ne szüljetek akkor inkább. Nem értetek a gyerekek nyelvén.

Tudjátok ti, hogy milyen örömmel főztem, mostam, mosogattam a nagyszüleimmel együtt? Igen, mert megdicsértek kis koromban és megköszönték. Vagy legalábbis megkérdezték, hogy akarok-e segíteni. Természetesen igen, de a lényeg, hogy megkérdezték!

Komolyan, olvassatok már el egy könyvet gyereknevelésről, mielőtt terhesek lesztek.

Tőlem mint sok más anya is, nem kér semmit az anyám, hanem csak már kiabál, hogy miért nem csináltam meg ezt, mag azt. De azt persze nem veszi figyelembe, hogy mi mást csináltam. Ha főztem, nem mondott rá semmit, csak evett belőle és hallgatott. (nem, nem azért mert rossz volt.) És nem, ez nem csak nálunk megy így, csak alap, hogy a szülő mindent elvár kérés nélkül. Szinte az összes barátomnál ilyen az anya (vagy akár mindkét szülő).

Nem viccelek én tényleg MINDENT megcsinálok amit mond. Csak soha nem mond semmit. Bejön, szétnéz és kiabál. Ha meg minden rendben talál, akkor meg kuss van, nem mond semmit, de meg se dicsér. Igenis szarul esik. Mert tudtommal még mindig én vagyok a gyerek és nem én szültem őt.

Nem akarok nagyot mondani, de szakadjon rám az ég, ha én ilyen szülő leszek. Úgy irigylem azt a barátnőmet, amelyiknek az anyja mindig felírja egy papírra, hogy mit csináljanak aznap meg. És kész, nincs vita. Még csak köszönetet sem várnék elérte, de legalább mondja, hogy mit akar az isten szerelmére!

Az előzőek nyilván nem értették meg a problémát!

Én átérzem, mert gyerekoromban az én szüleim is ilyenek voltak.

Nekem rengeteget kellett otthon segíteni, a fél életemet takarítással töltöttem a panziónkban, nyáron állandóan ott kellett lennem, sosem mehettem sehova. Barátok? Ugyan kérem...

És otthon is mindig az ment, hogy pl. ülök a 2. emeleten és tanulok, és felszólnak, hogy pl. Pattanjál csak, hozzál a pincéből vizet! Ugorjál csak, hozzál cukrot! És persze ők az elsőn voltak és csak feleannyit kellett volna gyalogolni, de jobban esett engem megzavarni a tanulásban. Soha nem mondták, hogy kérlek, vagy légyszi, vagy köszönöm, pedig akkor máris szívesen tettem volna.

Szólni persze nem lehetett, mert akkor jól megvertek volna.

Sajnos úgy látom, a te szüleiddel se sok mindent lehet kezdeni, mert azt hiszik, hogy gyerek = rabszolga.