Csak nekem van a világon a legszarabb és a legböszmébb anyám?! Utálom már őt ha így viselkedik. (Többi lent)

Minden 14 évesnek rendkívül fárasztó szülei vannak.

De csak egy kis részük ilyen -vagy pontosabban ien-, undorítóan agresszív, csak töredékük beszél ilyen csúnyán róluk.

Elolvastam. Ideges az anyukád, azért kiabál mindenkivel, mert a testvéred valami rosszat csinált (elmondhatod itt anonim, hogy mi, mert gy nem fogunk tudni segíteni) Neked kell ott élni, de mindenkinek van baja, gondja, "nem élhet senki sem gondtalan".

Amit tehetsz:

1)nem beszélsz ilyen mocskosul anyádról.

2)Próbáld megmondani neki, hogy nem tehetsz a testvéred által elkövetett dologról, és kérd meg, hogy legyen veled nyugodtabb.

Igazad van, ezt magától kellene, és elhagyatottnak érzed magad emiatt. De anyukádnak gondjaiban valaki segít?

Valahogy a beszélgetésnek - egy nyugodt pillanatot válassz, amikor ketten vagytok- úgy kellene, hogy 'tudom, hogy sok gondod van, hogy tudnék segíteni neked?' - megkérdeznéd.

'Az a baj, hogy be vagyunk zárva egyedül maradva a gondjainkba és nem figyelünk egymásra. Figyelj rám is . anya!'

Ilyesmi.

Sosem voltam családcentrijus személy, én is tudnék hosszú sorokon át beszélni csúnyán az anyámról. Ennek ellenére nem utálom, de köszönöm szépen, látni sem akarom.

Érettségi után elköltöztem a páromhoz, munkát szereztem és abból fizettem az egyetemet, a családommal minden kapcsolatot megszakítottam, és ennek a lépésnek máig örülök. Bár szerintem azért nálam kicsit fájdalmasabb dolgok történtek a leírásod alapján.

Utáltam velük lenni mint 4, mint 10, mint 14 évesen. Tinédzserkor előtt, benne és után. Akármennyire is hihetetlen, nem minden otthon annyira békés, szerető, mint azt az ember gondolja. Vannak, akiknek nem kellett volna gyereket vállalnia sohasem.

Kérdező: Sajnos nem csak mi vagyunk így. Mindenkinek meg van a maga keresztje. A szüleim ezzel maximum azt érték el, hogy megnyomorították a gyermekkoromat és járhatok terápiákra, ha fel akarom vakarni magamat a pöcegödörből.

Ha utálod a szüleid akkor nem lesz nehéz otthagyni őket, elszakadni tőlük mikor eljön az ideje, sőt jó érzés lesz. Az lesz a nehéz, hogy onnantól a saját életedet kell élned. Aztán életminőségtől és fizetéstől etc. függően lesz irgalmatlan nagy szívás vagy csak szimplán szívás.

Pl. a nagy átlagot tekintve aki a minimálbéres vagy százezres fizetéséből az utolsó héten már vergődik, hogy vajon egy szelet vagy fél szelet párizsit számoljon a napi 5 szendvicsére amire pénz jut, de közben még csekket is kéne feladni, és elromlott a mosógép is, az albérletből ki akarnak rakni, a melóhely ki akar rakni, vajon lesz-e másik, de már tegnapra kellett volna találni.

Na érted? Ez lesz a nehéz. Az élet lényegében. Nem a szüleidtől elszakadni. Persze ha fél millás fizetéssel sikerül bejutnod valahova, akkor másabb lesz. Az az életedtől függ majd hogyan alakul.

#6 vagyok: Valamilyen szinten igen, bár ebben sem az volt a rossz, hogy a szüleimet hagytam el, hanem valamilyen szinten a bátyáimat, akiket nagyon szerettem, csak egyszerűen képtelen vagyok rendesen felvenni velük a kapcsolatot, mert attól félek, hogy mesélni fognak rólam otthon, esetleg elmondják, hol lakom vagy hol dolgozom.

De az előttem lévő jól mondja: Ha olyanokat hagysz el, akik felé csak rossz érzéseid vannak szinte, az sosem lesz nehéz. Én és a párom is több nyelvet beszélünk, ezzel kapcsolatos a munkánk is, sokat vagyunk külföldön és utazgatunk ide-oda, amiből van pénz (ez nem azt jelenti, hogy gazdagok vagy tehetősek lennénk, de megtehettem azt, hogy egyedül saját magam felépítsek egy életet, ahol nem függök senkitől)