Akik csonka családban, apa, anya nélkül nőttek fel, vagy valamiféle terrorba voltak tartva, mekkora behatással lett ez a felnőtt életükre?

Engem egy agresszív alkoholista anya nevelt olyan 11 éves koromig. Az utolsó "mert én sz*rt*lak a világra így úgy taposlak el ahogy akarlak" eset után kórházba kerültem. Mindkét fülemre halláskárosodást szenvedtem, az állkapcsom eltört, akárcsak több fogam is. A jobb könyökömet úgy eltörte az anyám, hogy ma sem vagyok képes rendesen kiegyenesíteni a karomat.

De ennek ellenére felnőttként boldog életet élek. Ugyanis a múltat nem tudom megváltoztatni így azon már nem kesergek, nem emésztem magam, hogy miért ilyen anya jutott nekem, miért vert meg 11 éves koromig szinte minden nap. A múltat lezártam. Nem foglalkozom vele. Elmesélem ha kérdezik, de túl léptem rajta. Ezért nem is engedem, hogy a jelen illetve jövőmet olyan emberek miatt tegyem tönkre akik azt sem érdemlik meg, hogy embernek nevezzem.

Neked is ezt tanácsolom. Ne a múlt miatt rágódj, mert azon felesleges. Csak saját magadat teszed tönkre. Tessék az önsanyargatás helyett inkább tenni valamit azért, hogy jól, boldogan élhess.. Neked kell megteremteni ezt, nem egy pszichiáter fogja megmondani mit csinálj.

Sajnos amíg ennyire a múltaddal foglalkozol addig semmit nem fogsz haladni.

Találj el életcélt magadnak. Mindenkinek van valami amit szeretne. Ha kell próbálkozz ezer dologgal, valami csak bejön.

Én pl mindig mindent kipróbáltam.

Ma 35 évesen ott tartok, hogy őszinte vagyok mindenkihez még akkor is ha megsértődik valaki. Ha valaki nekem nem szimpatikus vagy megbánt, én nem jópofizok, szó szerint megmondom az illetőnek, hogy innentől kezdve nincs közünk egymáshoz, és bizony onnantól kezdve egy vadidegen lesz. Rengeteg hobbit kerestem, és 33 évesen szerettem meg az íjászkodást. Olyan dolgokkal foglalom el magam amiket szeretek csinálni, és olyan emberek társaságában élek akikkel jól érzem magam.

Élni kell, és nem a múlt miatt keseregni.

Ha ezen már túl van akkor tudni fogsz te is jól élni.

Nekem apám alkoholista volt, elég sokat bántotta az egész családot, anyám ott is hagyott minket. Nem részletezem, de a pánikbetegség, depresszió ismerős. Terápia és gyógyszer nélkül másztam ki belőle, és a gyerekkorom nincs már hatással a felnőtt életemre, megtanultam túllépni rajta, a szüleimmel is egész jó kapcsolatban vagyok.

OFF: Az ex barátom is hasonló helyzetben volt mint te, az érzéseidet tekintve, tönkre is ment a kapcsolatunk. Ha a pszihológus nem használt, menj el pszihiáterhez, nem vagyok a gyógyszerek híve, iszonyat könnyű rászokni és nehéz letenni, de ha tényleg olyan súlyos a helyzet, akkor talán nem ártana nyugtató, kedélyjavító a terápia mellé. A volt barátomnál úgy néz ki hogy használ ez a kombináció, fél év után már látja a kiutat. :)

Akkora behatással lesz a felnőtt életedre, amekkorát hagysz neki. Minél jobban lovagolsz ezen, és minél több teret engedsz a régi sz.rságoknak, annál inkább lehúzod saját magadat, és annál nehezebb lesz kimásznod a gödörből.

Én úgy bírom kézben tartani az életemet, hogy felismertem, hogy már rég vége van a sok sz..rnak. Ha már egyszer elköltöztem, alig tartom velük a kapcsolatot, már rég nem irányítanak/húznak le/bántanak/vernek/terrorizálnak/satöbbi, akkor tulajdonképpen mi a jó francért szenvedek és sajnálom magam ennyire még mindig, ahelyett, hogy élvezném a szabadságomat, a kapcsolatomat, a munkámat... mindent. Rájöttem, hogy baromi szánalmas, amit művelek, és csak saját magamnak és a kapcsolatomnak, a páromnak ártok ezzel.

Innentől egyébként jóval egyszerűbb a dolog, mint gondolnánk... ha egyszer Te is eljutsz eddig, és felismered a szitut, olyan lesz, mintha levennél egy sötétszürke lencséjű szemüveget, amiről eddig nem is tudtad, hogy rajtad van, és meglátnád, hogy milyen szép, élénk színek vesznek körül, hogy nem láttad őket eddig, pedig eddig is itt voltak az orrod előtt, úristen, hát ez gyönyörű...! :)

A lényeg, hogy - saját tapasztalataim szerint - csak Te tudsz segíteni magadon... a párod, a pszichológusod, a barátnőd néha le tudja takarítani neked azokat a lencséket, hogy kicsit szebb legyen a világ, de a szemüveget csak Te tudod levenni. :)

A pszichológus az egy istenverte bölcsész, fogjátok már fel végre. Ennyi erővel a gázszerelést is rábízhatnád...

Menj el a háziorvosodhoz hogy küldjön el pszichiáterhez.

Anya meghalt 13 éves koromban. Apával nagyon összecsiszolódtunk - egyébként is fiús voltam kislányként is, így a "csajosság" hiánya annyira nem tört le.

18 évesen összeköltöztünk a mostohaanyámmal, aki utált. Irigy volt rám, minden nap bántott, megalázott, leszólt... apa előtt persze ment a jópofizás.

5 év alatt teljesen tönkretett, önbizalmam semmi, félek megszólalni, utálom magam, önértékelés a béke sgge alatt, hol nem eszek, hol kihányom, egyedül vagyok, mert nem bízok senkiben (hisz úgyis bánt), stb.

Gyereket kizárt, hogy vállaljak, minek? Hogy olyan elc.s.szett legyen, mint én? Mellesleg a férfiaktól is félek, hisz ott is volt 2-3 szr tapasztalatom.

Pszichiáter, pszichológus, természetgyógyász, csoportterápia... már minden volt, mégsem tudok felállni.