Miért olyan nehéz elfogadni, hogy én nem olyan vagyok, mint a többi velem egykorú?

Egy 17 éves fiú vagyok és nem panaszkodásként írom, hanem csak tanácsot szeretnék kérni, mivel szüleim elég nehezen viselik, hogy én "más" vagyok.

Nem szoktam se bulizni menni, sem cigizni, sem inni, sem semmi hasonló. Igen, vannak barátaim, akikkel öszze szoktunk járni, szóval még azt sem mondhatják, hogy antiszociális vagyok. Csak valahogy úgy érzem, hogy a legtöbb velem egykorúval nem illünk össze, teljesen másképp gondolkodunk. Míg mások szrnak bele a tanulásba,, én inkább arra koncentrálok, hogy minél jobb eredményt érjek el. Osztálytársaimmal pedig mind kijövök, szóval valahogy ők pont abba a kivételbe tartoznak, akik velem egykorúak, normálisak és még élvezet is velük lenni. Se nem ítélnek el azért, mert jó jegyeim vannak, se nem ítélnek el azért, mert roma vagyok, sőt mindig közvetlenek és lehet velük értelmesen beszélgetni. Nem különösebben zavar, ha valaki beszól amiatt, hogy roma vagyok. Mostanra megtanultam, hogy ezzel együtt kell élnem, mert tudom, hogy mennyire előítéletesek az emberek velünk szemben és ezen változtatni nem tudok. Ha valaki megismer, akkor abból tudja, hogy nem kell általánosítania.

Visszatérve a lényegre, nagyon kevés olyan emberrel találkozom, akivel hasonló érdeklődési köreink lennének. Szüleim folyamatosan noszogatnak, hogy miért nem csinálom ezt, miért nem csinálom azt, mert a korosztályomban kb mindenki most éli ki magát, én pedig nem. Mert egyszerűen nem vágyom arra, hogy a sárgaföldig leigyam magam, nem vágyom arra, hogy fűvel-fával összejőjjek, nem vágyom arra, hogy minden hétvégén kimozduljak valahova.

És ez az, amit ők nem tudnak megérteni. Hiába próbálok velük beszélni, csak nem normálisnak titulálnak és rámhagyják. Majd másnap újra elkezdik. Nagyon elegem van belőle és nem tudom már, hogyan lehetne ezt megértetni velük.