Nem bírom már otthon, mit csináljak?

Én átkértem magam jó messzi gimibe, így "kénytelen" voltam kollégista lenni. Persze nem volt egyszerű és a szüleimnek a valódi okot nyilván nem mondtam meg. 9.-ben találtam ki, nyáron elmentünk a pótfelvételire, átvettek és a 10. osztályt már ott kezdtem. Ennek több mint tíz éve, azóta lediplomáztam, már saját családom van, a szüleim meg azóta is ölik egymást.. régen veszekedtem velük, hogy váljanak már el, ma már nem érdekel, az ő életük, az ő dolguk.

A másik suliról egyébként úgy tudtam meggyőzni őket, hogy előrefelé léptem, olyan suliba, ahol jobb képzést kaptam. Így nem nagyon tudtak mivel érvelni ellene, hiszen a jövőm szempontjából is jó döntést hoztam és ebben egy szülőnek támogatni kell a gyerekét :D

Nekem is épp ekkor váltak a szüleim, 4 hónap masszív üvöltéssel tarkított vitatkozás után. Nagyon szerettem mindkettejüket, de elképesztő megkönnyebbülést okozott, mikor édesanyám - hosszas próbálkozások után a család összetartására - kidobta apámat (az ő új kapcsolata és későbbi destruktív hozzáállása volt az egész probléma okozója).

Tanulni, de úgy általánosságban élni sem volt kedvem már akkorra. Félévkor 3-asra értékeltem a szorgalmam, amit az osztályfőnök húzott fel 4-esre, így visszamenőleg ebből is látom azt, hogy jelentősen csökkent az önbizalmam abban az időben, meg abból, hogy pánikroham szerű rosszullétek gyötörtek akkoriban. Apám távozása után [március] nagyon feltöltődtem, az év végi, 2 éves anyagot feldolgozó matek vizsga már ötösre sikerült [június].

Volt egy olyan hozadéka is az egésznek, hogy megismertem apám valódi hozzáállását a gyerekneveléshez, aki több hónapig konkrétan nem is keresett 1-2 felszínes telefonbeszélgetés kivételével, valamint a bírósági végzésig sz4rt a gyerektartásra. Ezek után én nem keresek vele többé kapcsolatot.

Ez most kijött belőlem, sajnálom, ha nem tartalmazott semmilyen segítséget vagy releváns információt, remélem nálatok jobban alakul a helyzet.

F18

Üvöltözés, verekedés, szétcsapott falak, összetört tányérok és ablakok, valamit ideggörcs a gyomromban, amikor haza kellett menni. Ebből álltak 11-20éves koromig a napjaim.

Minden délután csináltam magamnak elfoglaltságot. Vagy szakkörökre jártam, vagy sportolni, vagy kirándulni, vagy csak egyszerűen könyvtárban voltam tanulni. 10-11re értem haza, 6kor keltem, 6:15kor már otthon sem voltam. Fogat is suliban mostam. Párszor volt, hogy nem is aludtam otthon. Gyerekként nem mertem segítséget kérni senkitől, ezért inkább belógtam a suliban a tortaterembe és a matracokon aludtam, vagy más publikus helyeken elbújtam, hogy ott tudjak aludni. Nyáron még szabadban is inkább aludtam, mint otthon.

Gimi után én még egy két éves sulit is csináltam, mert elsőre nem vettek fel egyetemre.

Utána viszont én sem bírtam tovább ezt a "csak aludni járok haza" állapotot. Egy távoli városban lévő egyetemre mentem. Albérlet, majd koli. Nekem a diákhitel létszükséglet volt. Jól tanultam és dolgoztam tanulás mellett. Első félévben munkából, másodiktól ösztöndíjból tartottam el magam. Tanulmányaim végére már vissza is fizettem a diákhitelt. Mivel magamnak kellett megteremteni a saját megélhetésem, kevés időm maradt bulizni és ismerkedni. Nem sok kapcsolatot tudtam kiépíteni, ami nem szakmai.

Ma is saját lábamon élek meg. Szüleimmel azóta sem beszélek. Néha próbálkoznak, adtam nekik esélyt, de mindig megjártam.

Igen, volt/van/lesz is más hasonló helyzetben. Neked/nekünk sokkal nehezebb odáig lejutni, mint másnak. Cserében ugyan annyi, vagy még több elvárást kapunk. A barátok sokat tudnak segíteni és tudnak támogatni, amikor kell. Ezt nekem nem sikerült elérni, mert senkiben nem tudtam megbízni. Ellenben sok mindent lenyelek és magamba folytok - ezt a túlélést választottam. Nem feltétlenül jó, de még mindig "élek". Egy évig többet költöttem pszichológusra, mint kajára. Legalább nem kell gondolkodni, hogy hova megyek nyaralni, mert másra megy el a pénz :)