Jogosan haragszom a szüleimre? 24 éves férfi

Szerintem jó gyerekkorom volt mindent megkaptam egy bizonyos határig. A szüleim odafigyeltek rám nem bántottak soha. Most 24 éves vagyok és sikerült egy olyan egzisztenciát megteremtenem ami nekik talán még most sincs. A havi nettó fizetésem átlag 300 ezer forint körül mozog, előfordul, hogy ennél is több. 3 éve költöztem a fővárosba, vidéken nőttem fel és az új munkahelyem miatt költöztem Pestre elsősorban a fizetés miatt 21 évesen. Azóta úgy érzem megvan mindenem amiről egy korombeli álmodhat: lakást vásároltam fővárosban, biztos állásom van szerintem az átlaghoz képest nagyon jó fizetéssel, megbecsülnek a munkahelyemen a kollégáimmal jól kijövök, 3 éve annak, hogy kirepültem otthonról és teljesen önálló vagyok.

A gond csak az, hogy nagyon ki vagyok égve. Nem tudom most mihez kezdjek? Hogyan folytassam tovább? Megvan a saját lakásom lassan több mint fél éve, biztos állásom van jó fizetéssel 3 éve, eljárok a barátaimmal szórakozni mindenem megvan amit az emberek szeretnének. Ott tartok ahol 15 évesen elterveztem, hogy ennyi idősen tartani fogok. De! Ezek után mit kell csinálni? Hogy folytassam az életemet? Mihez kezdjek vele? Mit kell ezek után csinálni az életben?

Nem tudom rá a választ. Nagyon ki vagyok égve. Úgy érzem a szüleim nagyon jó munkát végeztek amikor felneveltek, csak nem tanítottak meg egy dologra. Az életre. Arra, hogy mit kezdjek magammal ha felnövök. Mert én nagyon nem tudom, de még csak nem is érzem. Nincsenek vágyaim vagy céljaim. Hülyén hangzik de emiatt őket okolom. Ritkán hazajárok vidékre hozzájuk látogatóba és általában felhozzák vagy utalnak az unokákra (mármint, hogy szeretnének), vagy rákérdeznek, hogy van-e barátnőm. Szóval gondolom akkor szerintük a következő lépés az életemben ezután a családalapítás lenne? Ezzel kéne folytatnom? Nincs kapcsolatom lassan 2 éve, de őszintén nem is akarok, jól érzem magam így egyedül.

Egyébként velük arról amit most érzek, többek közt erről a céltalanságról még nem beszéltem soha, de nem is akarok. Egyszerűen nem tudok megnyílni ezzel kapcsolatban előttük. Néha ez a harag testet ölt dühkitörés formájában és megrongálom,összetöröm, kidobom azokat a tárgyakat amiket tőlük kaptam (pl. bekeretezett családi kép, étkészlet).

Lassan már 1 éve így érzek. Megy a hiszti, hogy nem keresem őket, ha telefonon hívnak akkor is úgy kell kirángatni a szavakat belőlem, mert nem akarok beszélni velük... De úgy érzem miattuk nem tudom mit kell az életben csinálnom, mihez kezdjek az életemmel, mert nem tanítottak meg rá. Amúgy nagyon szeretem őket, belehalnék ha bármi is történne velük, de másrészről úgy érzem a bennem élő ellenük irányuló haragot táplálnom kell azzal, hogy kárt teszek a tőlük kapott tárgyakban, vagy azzal hogy nem keresem őket (akár telefonon vagy személyesen.) és fájdalmat okozok nekik emiatt.