Ebben a helyzetben kinek van igaza? Miért kell haragudni, amiért elköltözöm?

A mostohaapámnak van egy fogyatékos féltestvére, akivel eddig évente 1-2 alkalommal találkoztam, szóval kvázi idegen. Meghalt az apukájuk, akivel élt és azóta egyre jobban leépült. Ott volt egyedül egy hatalmas házban és megszűnt a kontroll, mert előtte az apja mondta, hogy miket csináljon, ide menjen, oda menjen, ő osztotta be a pénzét, stb. Most meg az egész fizetését elkölti egy hét alatt, a hasonló barátait odahívja a házban, akik mindent megesznek, megisznak, tönkretesznek.

Van egy nővére, aki egészséges, de ő mondta, hogy nem tudja magukhoz venni, mert képtelen feladni a normális életét, de intézetbe sem hajlandó tenni, mert fél, hogy ott csak jobban leépülne. Viszont 3 hete öngyilkos akart lenni és amikor kiengedték a kórházból, anyáék ideköltöztették...

Azóta egy katasztrófa minden.

Ki lettem rakva a szobámból, folyton itthon van és idehívja a barátait, akik nem túl bizalomgerjesztőek...

Nem szeretek vele egy helyiségben lenni, taszít valahogy. Mióta ez a helyzet van, szinte sosem vagyok itthon és erről beszéltem mamáéknak is, meg apával is.

Augusztusban úgyis elköltöznék, de apa mondta, hogy most felesleges nekiállni a lakáskeresésnek, majd ha már fixen kiderült, hogy melyik pesti egyetemen tanulok tovább elég lesz. És mondta mama, hogy akkor addig költözzek hozzá, hiszen külön emeleten lennék, nem az lenne, hogy ott vagyunk egymás szájában, meg ő amúgy sem az a típus, aki annyira beleszólna a dolgomba.

Anya viszont ezt nem akarja, mert hogy mégis miért kell ez, nem érti, miért nem bírom itt ki és hogy feleslegesen keltem a feszültséget... De ő ezt nem úgy éli át, mint én.

Idehoztak egy idegent, akit nem bírok elviselni. Arra nem sok esély van, hogy ő megy, ezért megyek én.