Miért érzem azt, hogy nem becsülnek meg a szüleim?

Vannak, akiknek nem erősségük a pozitív visszajelzés adása. Tudják, hogy mennyire vagy értelmes, hiszen a gyerekük vagy, természetes, hogy jól teljesítesz, hiszen az eszed megvan hozzá és amúgy ez a dolgod, eszükbe se jut, hogy dicsérgetni kéne.:-) Lehet, hogy probléma van a kapcsolatukkal, és próbálják helyrehozni, most ez köti le őket. Vagy egyszerűen csak úgy vannak vele, hogy 18 évesen már el bírod dönteni a dolgaidat, minek szóljanak bele? Innen nehéz megítélni, mi zajlik az ő fejükben.:-)

Kezdeményezz te beszélgetést, azt azért mégiscsak egyeztetni kéne, hogy ők hogyan, mennyire gondolják támogatni a továbbtanulásodat, és te miképp tervezed, nehogy menet közben derüljön ki, hogy markánsan eltérnek az álláspontok. Ha gondolod és érdekel, arra is rákérdezhetsz, hogy mi a gond köztük, ez a se veled-se nélküled állapot nem a kétszínűség, hanem a kapcsolati válság jele.

Én mindig jó tanuló voltam. általában ötöseim voltak, 15 évesen tettem le az első nyelvvizsgámat, 17 évesen a másodikat. Soha nem dicsértek meg a szüleim. És velem meg volt az, hogy amikor a nővérem érettségizett, (ugyan abban az iskolában csak egy évvel korábban mint én) akkor szét dicsérték, hogy milyen ügyes, csak egy hármasa lett.

Nekem full kitűnő az érettségim, minden kilencven százalék fölött van, de egyszer nem hallottam, hogy "Ügyes vagy." Ha véletlenül becsúszott év közben a hármas akkor viszont olyan lecseszést kaptam, hogy nagyon durván bűntudatom volt.

Ez elég frusztráló, de valahol ösztönzően is hat. Magadért tanulj, és ne azért, hogy ők örüljenek. Egyetemre is már azért fogsz menni, hogy neked jó legyen, te keress sokat, és nem a buksisimogatásért.

Hát ötös, én két gyerekkel az oldalamon úgy látom, hogy az "etetnek-itatnak-fedél a fejed fölé" inkább valami hízóállat tartására elég, nem a gyerekneveléshez.

Kérdező!

A jóhoz a legkönnyebb hozzászokni.

A nagylányom (bár nagyon nem egy korosztály vagytok) kisbabának is türelmes kicsi volt, három éves koráig. Aztán az oviban megtanult rémesen viselkedni, dacolni.

Nehéz volt, és már sosem lesz ugyanaz a kislány.

Ezzel nem azt tanácsolom, hogy "romolj el" csak leírtam a másik oldalt.

Ami pedig a kérdésed második részét illeti.

Két felnőtt ha együtt él, bizony néha összeszólalkozik. Ez nem eredményez hetekig-hónapokig tartó haragszomrádot, de azért van feszkó.

#5-Ha neked ez elég a szüleid részéről vagy te is ilyen szülő vagy, akkor csak sajnálni tudlak téged vagy a gyerekeidet. Igaza van a 6-os válaszolónak, egy haszonállatot tartanak így, sőt az én kutyám ennél több odafigyelést és szeretetet kap, mint ahogyan te a gyereknevelés lényegét leírtad.

Kedves kérdező!

Tudom, hogy ez milyen. Én az apukámtól nem kaptam soha dicséretet, így gyakorlatilag az életem 40 évét azzal töltöttem, hogy megpróbáljam elnyerni az elismerését. Csak amikor meghalt derült ki, hogy másoknak nagyon sokat dicsért és büszke volt rám. Lehet, hogy nálatok is csak arról van szó, hogy ezzel próbálnak inspirálni a minél jobb eredmények elérésére. Persze ez nem könnyíti meg a dolgodat, de próbáld meg függetleníteni magad ettől és úgy élni az életedet, hogy te elégedett legyél magaddal, mert végeredményben ez a legfontosabb.