Miért van az, hogy sok szülő manapság nem engedi felnőni a gyerekeit, hanem még 30-40 évesen is úgy kezeli őket, mintha tizenévesek lennének és még a legapróbb lépéseikbe is beleszólnak? (tisztelet a kivételnek)

A 12-es válaszolónak reagálnék erre két velem kapcsolatos példával illetve egy ellenpéldával:

1. Felvetettem a családnak, hogy lehet, hogy kimennék Ausztriába kb. 2-3 évre. Őszintén leírom, mi miatt: alkoholbeteg vagyok, és ez egy munkaterápia lenne igazából. Kb. 1-1,5 évig nem is lehet onnan hazajönni. Erre kérdés a családom egyik tagjától: dehát akkor ennyi ideig nem fogunk téged látni? (arra nem is gondol, hogy ez nekem hasznomra válna). Válasz: igen. A csattanó: a kérdést nem anyukám, hanem a nővérem tette fel... No comment...

2. Mikor beléptünk az EU-ba (nem most volt, az igaz!), anyukámat a kolléganői sokat kérdezték arról, hogy szeretné-e, hogy én kint dolgozzak külföldön. Anyukám az mondta, hogy nem, mire a kolléganői visszakérdeztek: miért, nem akarsz jót a gyerekednek? Válasz: nem akarom, hogy távol legyen tőlünk. Szintén no comment...

Az ellenpélda: az egyik rokonom lánya 20 évesen úgy döntött, hogy a férjével kiköltöznek Németországba. Ez úgy a rendszerváltás környékén lehetett. Nem tudom, a szülei erre, hogy reagáltak, mindenesetre a lány kiment a férjével. Utána néhány évvel már Amerikában éltek. A lány azóta sikeres, jól menő vállalkozó lett, és kintről támogatja a családját. A szüleivel kb. évente egyszer találkozik, persze neten meg telefonon tartják a kapcsolatot rendszeresen, de a szülei nem igazán győzködik, hogy költözzön haza. Nyilván nem könnyű nekik, de látják, hogy a lányuk boldog, ezért elfogadják, hogy anno így döntött. Csak ismételni tudom magam: no comment...