Évek óta azt álmodom, hogy megölöm az alkoholista barom apámat, vagy eltávolítom bármi áron. Mit csináljak, hogy ne tegyem meg? 13L

ma 20:03!

Az én világom közel sem volt rózsás, de a kérdező jókat röhög a ti együttérző válaszaitokon, ezt garantálom. Olvasd csak el a hozzászólásomra írt válaszát. Így ír egy kétségbeesett segítséget kérő kamasz? :)

Szia!

Első körben: ne tedd meg, nem éri meg! Ha nem vagy elég erős lelkileg egy életre megnyomorítod vele magad lelkileg, továbbá a törvény bünteti a gyilkosságot, s egy ilyen tettel egy életre elvágnád magad attól az élettől, amit szeretnél magadnak (magas végzettség, jó munkahely stb.).

Nagyjából két dolgot tehetsz:

1., Összeszeded a bátorságod, s kizárólag magadra gondolva segítséget kérsz. Nem kell feltétlenül tanárhoz fordulni, hiszen vannak különféle szervezetek, akik kifejezetten a családon belüli erőszak elkerülésével, megoldásával, s a bántalmazottak megsegítésével foglalkoznak. S ezek után pedig megpróbálsz egy olyan életet felépíteni, amit szeretnél, ha megfelelő segítségben részesülsz. Vagy:

2., Továbbra is csinálod azt, mint eddig: felveszed a bájvigyort a külvilággal szemben, s játszod a tökéletes életet, közben pedig imádkozol azért, hogy minél előbb független légy, s saját talpadra állj. Utóbbi (főleg ebben gazdasági helyzetben) sajnos továbbra sem egyszerű.

De leírom az én történetemet is, amely egyfajta iránymutatás is lehet, hogy a tanácsaim közül melyiket érdemes választani, ha hosszútávon gondolkodsz.

Nálam is apámmal voltak a gondok. Ő nem volt ugyan alkoholista, viszont nagyon szeretett inni. Akkor kétféle változat volt: vagy nagyon vicces volt, jókedvű, vagy pedig agresszív állat, aki mindenbe belekötött. Anyám elmondása szerint már születésem előtt is ilyen volt, így aztán nem értem, hogy mi lehetett az az indok, amiért vele maradt mégis. Főleg úgy, hogy már nem egyszer mondta azt, hogy azért jöttek tulajdonképpen össze, mert mindkettő gyereket akart. Azaz szerelem kizárva.

Gyerekkorom egy rémálom volt szinte. Én is sokszor fantáziáltam róla, hogy megölöm. Leszúrom, és elásom a kertben. De olyan is volt, hogy arról fantáziáltam, hogy felnővök, s majd jól megverem. Sokszor rettegés fogott már el, amikor bejött a kapun, mert ha nem volt jó kedve, akkor bizony megvert. Sokszor volt, hogy piti dolgokért is, mint például az, hogy leejtettem a kanalat, vagy hangosan lapoztam a könyvet. "Kedvenceim" azok voltak, amikor "nevelni" próbált, hogy valami sz*rságot rám aggatott, aztán azt próbálta bizonyítani, hogy azért kapom a verést, mert hülyének nézem őt. Volt is olyan, hogy felkeltem, majd kirohantam a szobából ő meg utánam, hogy hogyan is képzeltem azt, hogy ott hagyom, majd pofon vágott. De akkor védekeztem, így nyoma lett. Akkor volt, hogy egy hétig nem mentem iskolába, mert látszódott, hogy megvertek.

Anyám is kapott rendesen, ahogyan illik. Ő annyiból volt rossz, hogy sokszor elmondta nekem, hogy el kell mennem otthonról, mert apámat csak akkor lehet lenyugtatni, ha "együtt" vannak. Nem kell mondanom, hogy gyermekként ez nekem mennyire gusztustalannak hatott. Egyszer előfordult, hogy annyira berúgott, hogy szétvert szinte mindent. Másnap fogadkozott, hogy abba hagyja az ivást, ami meg is történt. Ekkor jött a fekete leves, hogy ital nélkül ugyan olyan hülye, mint itallal. Ezek után már kezdtem kétségbe is esni. Elköltöztünk, s az új helyen úgy lett saját szobám, hogy szinte saját lakrésznek is volt nevezhető. Ennek köszönhetően nagyon sok időt töltöttem a szobám magányában. Főleg úgy, hogy sokszor kellett "nyugtatni". Tinédzserként már nem mert bántani, anyám elmondása szerint mikor bedurran az agyam olyan vagyok, mint egy pszichopata, így feltehetően ekkortól kezdett el félni tőlem, hogy neki megyek. Volt is rá példa, hogy kettejük közé álltam. Ekkortól leginkább érzelmi zsarolások voltak, miszerint elmegy, meg egyebek. Anyámról tudni kell, hogy beteg volt már akkor is, s egy balesetnek következtében majdnem le is bénult. Erős gyógyszereket kapott, de támogatást nem. Így gyakorlatilag "háztartásbelinek" számít. Sok esély elhagyni őt, így nem volt. Amikor középiskolába kerültem akkor kezdődött meg a pokol. Fiús suliba mentem, ahol rögtön kiszúrták, hogy más vagyok. Gondolom érződött rajtam a meghunyászkodó jellem, amit apám nevelt belém. Akkor volt az első érzelmi kitörésem. Nem vagyok rá büszke, de búcsú levelet írtam, melyet bedobtam az egyik volt osztálytársam leveles ládájába, majd egy csomó fájdalom csillapítót is bevettem, miután nem sikerült felvágni az ereimet.

Természetesen nem haltam meg másnapra, viszont tudtam, hogy volt osztálytársam szülei megjelennek. Elmentem otthonról, majd hazatelefonáltam, s mivel anyám hangja nyugodt volt, így hazamentem. Ekkor jött a pszichológus, meg minden, de én az iskolára fogtam. Akkor 2003 októberétől nem is jártam iskolába, s újra kezdtem az első évet 2004-ben. Itt megint jöttek a beszólogatások, de gondolom az volt, hogy látszódott rajtam mennyire gyenge vagyok. Eltűrtem, mert nem tudtam mást csinálni. Játszottam, hogy mennyire nem érdekel, otthon meg tűrtem. Ekkortól kezdődtek az érzelmi kitörések, melyek abban nyilvánultak, meg olykor zokogtam, hogy másnapra a szemem is bedagadt, vagy épp földhöz vágtam valamit. És ez mellett persze nem maradhatott el a pengével való vagdosás sem. Ennek ellenére jó tanuló voltam, mert tudtam, hogy a jó jegyek miatt nem fognak erősebben bántani, mert ugye kell másoknak a segítség. Sikeresen leérettségiztem, s olyan osztályba kerültem, ahol voltunk 10-en, s mindenkivel kijöttem. Meg lett volna a lehetőségem, hogy tovább tanuljak, mert a tanárok látták bennem a lehetőséget, hogy értelmes vagyok, de én csak azt néztem, hogy minél előbb el tudjak szakadni otthonról. Ez nem jött össze, mert sajnos szakmai fizetés szempontjából csak magamat tudnám szűkösen fenn tartani egy albérletben.

Rokonok nincsenek, csak a szülők. Barátaim nem nagyon vannak, mert mindenkit távol tartottam magamtól, mert féltem a lebukástól, hogy hogyan élek. S nem szerettem volna anyámat egyedül hagyni úgy, hogy én meg intézetbe kerülök. Szocializálódni rendesen nem tudtam, s most is ott tartok, hogy nem tudok embereket közel engedni magamhoz, s csak akkor érzem magam biztonságban, hogy ha egyedül vagyok. Nap mint nap eljátszom még magam előtt is, hogy milyen jó életem van, pedig nem.

Apám továbbra is velünk él, habár nem nagyon meri verni anyámat, mert fél tőlem. Velem nem is mer nagyon szájalni, mert már akadtam ki úgy, hogy szó szerint üvöltöttem vele, ő meg csak dadogott, hogy nekem most mi bajom van, meg nem kellene hisztizni. Anyámnak munkája nincs, keresete szintén nincs, lehetősége pénzhez jutni továbbra sincsen. Együtt élve a szülőkkel van egy minimális anyagi stabilitás.

Négy évvel ezelőtt kezdett nálunk egy árufeltöltő. Hidegen hagyott, de az elmúlt egy hónapban elkezdtem vonzódni hozzá. Mai napon megláttam Facebook-on, hogy most már ő is jegyben jár (mondjuk gyereke van már, meg kapcsolata, szóval egyébként sem lett volna esélyem nála), s mai napon szintén kiborultam úgy, hogy már bőgve mentem el sétálni a ligetbe, mert tudtam, hogy ott senki nem lesz úgy se. Főleg karácsony napján. Igazából nem miatta borultam ki, hanem ismét előtört belőlem az az érzés, amikor szembe kell néznem azzal, hogy meddig jutottam. Tulajdonképpen sehová. Még mindig anyámról "gondoskodom" azzal, hogy itthon élek, miközben apámmal háborúzok folyamatosan. Tovább tudnék lépni, de ahhoz kizárólag egyedül lenne lehetőségem. De utóbbit nem tudom megtenni, mert nem hagyja a lelkiismeretem, hogy esetleg egy jó életet felépítenék, miközben anyámat meg veri ez az állat. Keresetem meg egy emberre elég csak. Elb*sztam, de nagyon.

És itt írom a soraimat 28 éves Férfiként, aki simám beírhatná a Facebook adatlapjára, hogy "csodára vár".

Olvasd el a soraimat, s mérlegeld, hogy mit szeretnél tenni. Ne felejtsd azt el, hogy egy életed van, s nem kérted, hogy megszüless. Nem biztos, hogy célszerű, ha hagyod (mint én), hogy a gyűlölet felőrölje az életed.

Kedves kérdező! Kérlek, kérj segítséget. Vannak olyan szervezetek, akik kifejezetten az hasonló helyzetű embereken hivatottak segíteni. Még most, hátha visszafordítható a lelki sérülés.

Kedves 16-os. Megrendülve olvastam az írásod. Nem tudom, hogy hogy tudnék segíteni, de ha akarsz beszélgetni, írj.