Árthat a gyereknek, ha belesulykolják, hogy ő nem jó?

Gyerekként teljesen átlagos voltam. Szófogadó, kitűnő tanuló, egy picit talán maximalista.

Apukám elvárta, hogy 110%-ot nyújtsak, de gyakran még az is kevés volt. Pl ha egy nehéz dolgozatom 31ből 30 pontos lett, leszidott, hogy volt-e olyan az osztályban, akinek 31. Megmondtam, hogy igen, a Kovács Marinak. Erre apu: "Bárcsak a Kovács Mari lenne a gyerekem, és nem te". És nem beszélt velem.

Ha a legközelebbivel maximum ponttal lettem osztályelső, megkaptam, hogy ez kevés, ez semmi, a maximumot bárki el tudja érni, írtam volna olyan dolgozatot, ahol a max 31 pont helyett 32-t kapok. (később volt tanárunk, aki így osztályzott, hogy ha olyat írtunk be, ami nem az órán hangzott el, hanem pl könyvben olvastam, azért max+1 járt, de az se volt otthon elég jó)

Ha netán valami nem ment jól, akkor jött a verés, szidás, büntetés, ötösnél rosszabbat nem tűrtek meg.

Ennek következtében egy idő után már titkoltam a jegyeim, és sírógörccsel jártam iskolába.

Később apu módszert váltott. Ha hibáztam, kiemelte az osztályban a legdeviánsabb, legrosszabb tanulót, és megmondta, hogy bár az lenne a gyereke, nálam még az is többet elért.

Emellé persze gyakran társult verés és lelkiterror. (Verte a fejem az asztallapba, tört szét a számban üvegpohár, mert ha egyszer hülye a gyerek, és szóból nem ért, ez marad, ahogy szokta mondogatni)

Végül bár leérettségiztem kitűnőre, egyetemen utolért a depresszió meg az ideg összeroppanás, úgyhogy most takarítok.

Állandó komplexusaim vannak, és képtelen vagyok normális emberi kapcsolatokat kialakítani, de a családom szerint ők nem felelősek, ilyen ideggyengének születtem, ők csak menteni próbálták a menthetőt.