A ti anyukátok hogyan viselte, hogy elköltöztetek otthonról?

Remélem tudod,hogy elköltözni nem ilyen egyszerű..azaz a dolog oroszlánrésze nem abban rejlik,hogy mit szól hozzá anyu.Csak mondom,hogyha nem vesznek fel az egyetemre és úgy akarsz elköltözni,akkor kb lehetetlen hogy fenttarts egy albérletet+egyél annyi fizetésből amennyit érettségivel kapsz majd.

Szerintem ha felvesznek egyetemre,akkor próbálkozz kolival. Ott azért kicsit szabadabb vagy mint otthon,de mégse kell azon aggódni,hogy nem tudod befizetni a számlákat.

De ha a városotokban nincsen egyetem,akkor egyértelmű szerintem,hogy oda kell menni ahol van..ezt nem lehet kifogásolni.

Anyukáddal meg kell értetni,hogy attól még a gyereke maradsz és ugyanúgy tartjátok a kapcsolatot..kiváncsi lennék ő hány évesen költözött el?

Mivel ő annak idején tíz évesen került faluból a városi kollégiumba, ahonnan először a karácsonyi szünetben lehetett hazautazni, tudta, hogy ez az élet rendje.

Örült, hogy felvettek a főiskolára,apukámmal segítettek albérletet keresni, berendezkedni, és megbeszélte a házinénivel, hogy a hét melyik estéjén fognak otthonról felhívni telefonon. Az első időben kéthetenként utaztam haza. A szüleim nem sajnáltatták és szerintem nem is sajnálták magukat, a napi jelenlétem nélkül is teljes életet tudtak élni.

A nővérem hasonló helyzetben beiratkozott még egy kórusba, (egyben már addig is énekelt), filmklub bérletet vett, és edzőterembe is kezdett járni a barátnőjével. Ha a gyerekei haza akarnak látogatni, előre egyeztetik az anyukájukkal, szabad-e a hétvégéje, esetleg nem látogatja-e meg éppen a más városban élő barátja.

Nekünk is ugyanezt kell tenni a 80 éves, azóta megözvegyült édesanyánkkal, mert pesti operabérlete, számos barátnője, 800 négyszögöles szőlője között meglehetőse elfoglalt.

Nagyon nehezen, pedig én idősebb is voltam már, mint te.

Ráadásul ő egyedül van. Nálatok, ha jól értem, ott van apukád is. Így talán könnyebb lesz, mert ott vannak egymásnak.

Volt sírás, rívás. De kénytelen volt elfogadni, hogy ez az élet rendje.

Azt mondom, a távolság semmit sem számít!

Egy Volánbusz állomáson épp úgy hull az ember könnye, mikor az ember a lányától búcsúzik, mint a repülőtéren. Onnan tudom, mert részese voltam mindkettőnek.

Amúgy pedig anyukám órákig zokogott mikor mondtam neki, hogy elköltözök (13 km-re). Erre számíthatsz Te is.