Ezt miért kell minden alkalommal eljátszania?

Nem nagy dolog, mondhatni vihar a biliben. De nekem rosszul esik, és kíváncsi vagyok, ti külső szemlélőként mit mondtok.

Külföldön élek, 1,5 éve. Édesanyám érthetően nem ugrált a boldogságtól, amikor mondtam neki, hogy kiköltözök a páromhoz (magyar ő is), de nem is akadályozott meg benne. Egyke lánygyerek vagyok, mindig is nagyon féltett, de szerencsére modern gondolkodású- volt eddig.

Mióta kiköltöztem a páromhoz (ő 2 éve van kint), csak azt hallom, hogy mennyivel jobb lenne, ha otthon lennénk. Mármint neki, mi meg ott is "szépen" élhetnénk, ahogy ő fogalmaz.

Szerinte ritkán látogatjuk- háromszor találkozunk egy évben, ebből kétszer mi megyünk, egyszer ők (meg egyszer a párom szülei, szóval azért 3-4 havonta találkozik a család.) Mondtam, hogy ha az ország másik végében dolgoznék, akkor se látna gyakrabban, mert nem engedhetnék meg magamnak egy autót, amivel hazajárnék, és ő se jönne gyakrabban.

Meg még sok ilyen, nem untatlak benneteket. Amin most elszállt az agyam: közölte, hogy nekünk itt kint nincs egzisztenciánk.

Éppenséggel, sok egyéb mellett, másodjára rendeztük be a lakásunkat (először csak funkcionális szinten, most 1,5 év után gyönyörű bútorokat tudtunk venni).

Spórolunk az esküvőre, eljutunk szórakozni, és még haza is tudunk menni évente kétszer, ami szintén nem kevés pénz. De szerinte sz*rul keresünk. (Amikor 4 órában dolgoztam, akkor is többet kerestem nála, aki meg szegény robotol ezerrel 8-10 órában.)

Amúgy tudja, hogy jó itt nekünk, szép helyen lakunk, és boldogok vagyunk, meg is érti, mégis minden alkalommal el kell játszanunk ezt. :/ Meg a lelki zsarolással, hogy őt az unokája majd idegenként fogja kezelni, mert nem látja minden nap... :/

Én értem, hogy nagyon szeret, de ezt miért méterben kell mérni? Ha 20 méterre lakom tőle, akkor jobban szeretem, mintha 200 méterre laknék? Vagy mi?

Vége lesz ennek valaha?