Apukám nem tud engem elfogadni, állandó köztünk a feszültség. Hogyan lehet ezt feloldani?

Lehet, hogy terjedelmes lesz a leírás, amiért bocsánat, de ez most alapos kifejtést igényel.

A szüleim régen elváltak, mert a légkör otthon is mindig feszült volt. Apa folyton kötekedett velem, kritizált, kérdőre vont, pedig szó szerint mintagyerek voltam (nem ittam, nem buliztam, kitűnő bizonyítvány, stb).

Tartom vele a kapcsolatot rendszeresen, de ha összefutunk havonta egyszer arra az 1 órára, akkor is szinte vágni lehetne a feszültséget.

Nem lehet, nem is lehetett saját véleményem soha semmiről, mert folyton kijavít(ott). Szomorú vagy dühös sem lehettem, mert olyankor rögtön feszült lett és helyrerakott, hogy viselkedjek már "normálisan"... normális alatt csak 1 dolgot értett: vigyorogjak folyamatosan.

Soha nem lehetett vele őszintén beszélni semmiről, nem mondhattam el a vágyaimat, vagy ha valami megdöbbentő, misztikus, stb. dolgot olvastam/láttam, mert akkor én voltam (10 évesen is) a sátánista, az elmebeteg és így tovább. Csak arról lehetett beszélgetni, amit ő szeretett (motor, macska). Ha ezek kerültek szóba, akkor nem feszengett. Ez sajnos a mai napig így van.

Egy az egyben az az érzésem, hogy szégyell mások előtt, pedig mondom: semmi oka rá. Legutóbbi példája ennek a Facebookhoz köthető, ami nem feltétlenül mérvadó, de rosszul esik tőle a következő: barátnőjével való pesti kirándulásán készült képekkel telepakolja az oldalát, de a diplomaosztómat (ami 1 hónapja volt) még csak említés szintjén sem tette közzé.

Ez csak egy kiragadott példa, a legaktuálisabb. Ő egyébként traktoros, és mindig azt mondta, hogy vigyem többre mint ők, mert hogy milyen nagy szó, ha az ember diplomával rendelkezik. Ezért is furcsa nekem a mostani hozzáállása.

Sosem tudta elfogadni, ha a saját utamat akartam járni. Ha volt egy álmom vagy hobbim, mindig megtalálta az alkalmat, hogy gúnyolódjon rajta. Pl. óvodás korom óta orvos akartam lenni, és ha erről beszéltem neki, eleinte kényszeredetten vigyorgott válasz nélkül, később olyanokkal jött, hogy "Mi akarsz lenni, valami hullarabló? Az mind drogos, alkoholista, emberileg semmirevaló. Azt hiszed, hogy ott nem kell dolgozni? Hogy majd egész nap elboncolgatsz és mímeled a munkát?" Gőzöm nincs a mai napig, hogy honnan vette, hogy nem akarok dolgozni.

Imádtam rajzolni, és ha véletlenül négyest kaptam, akkor azzal támadott, hogy "Biztos egész órán rajzolgattad a hülye mókusaidat meg a többi vackot..." (finoman fogalmaztam)

Ha felhívom, és pont a barátnőjénél van, nem mer velem olyanokról beszélni, hogy pl. mikor találkozzunk legközelebb, és ezt sem tudom hova tenni.

Egészségügyi vagy lelki gubancaimat már meg sem említem neki, mert rögtön kényelmetlenül kezdi érezni magát és inkább leteremt, mint hogy mondjon 2 jó szót.

Sokszor kérdeztem tőle, hogy ártottam-e neki valamit vagy mi a baja velem, de mindig az volt rá a válasz, hogy "semmi", de persze az ingerültsége elárulta, hogy hazudik.

Anya gyakran javasolta neki a pszichológust, ami néha instant eredményre is vezetett: elsírta magát és bocsánatot kért tőlünk. Másnap pedig letámadott minket, hogy mit képzelünk magunkról, minek nézzük mi őt, hogy ilyenekkel "bántjuk".

Van valakinek ötlete, hogy hogyan lehetne vele zöld ágra vergődni? Vagy szerintetek mit lehet vele kezdeni?

Köszönöm!

/Lány/