Apukám nem tud engem elfogadni, állandó köztünk a feszültség. Hogyan lehet ezt feloldani?
Lehet, hogy terjedelmes lesz a leírás, amiért bocsánat, de ez most alapos kifejtést igényel.
A szüleim régen elváltak, mert a légkör otthon is mindig feszült volt. Apa folyton kötekedett velem, kritizált, kérdőre vont, pedig szó szerint mintagyerek voltam (nem ittam, nem buliztam, kitűnő bizonyítvány, stb).
Tartom vele a kapcsolatot rendszeresen, de ha összefutunk havonta egyszer arra az 1 órára, akkor is szinte vágni lehetne a feszültséget.
Nem lehet, nem is lehetett saját véleményem soha semmiről, mert folyton kijavít(ott). Szomorú vagy dühös sem lehettem, mert olyankor rögtön feszült lett és helyrerakott, hogy viselkedjek már "normálisan"... normális alatt csak 1 dolgot értett: vigyorogjak folyamatosan.
Soha nem lehetett vele őszintén beszélni semmiről, nem mondhattam el a vágyaimat, vagy ha valami megdöbbentő, misztikus, stb. dolgot olvastam/láttam, mert akkor én voltam (10 évesen is) a sátánista, az elmebeteg és így tovább. Csak arról lehetett beszélgetni, amit ő szeretett (motor, macska). Ha ezek kerültek szóba, akkor nem feszengett. Ez sajnos a mai napig így van.
Egy az egyben az az érzésem, hogy szégyell mások előtt, pedig mondom: semmi oka rá. Legutóbbi példája ennek a Facebookhoz köthető, ami nem feltétlenül mérvadó, de rosszul esik tőle a következő: barátnőjével való pesti kirándulásán készült képekkel telepakolja az oldalát, de a diplomaosztómat (ami 1 hónapja volt) még csak említés szintjén sem tette közzé.
Ez csak egy kiragadott példa, a legaktuálisabb. Ő egyébként traktoros, és mindig azt mondta, hogy vigyem többre mint ők, mert hogy milyen nagy szó, ha az ember diplomával rendelkezik. Ezért is furcsa nekem a mostani hozzáállása.
Sosem tudta elfogadni, ha a saját utamat akartam járni. Ha volt egy álmom vagy hobbim, mindig megtalálta az alkalmat, hogy gúnyolódjon rajta. Pl. óvodás korom óta orvos akartam lenni, és ha erről beszéltem neki, eleinte kényszeredetten vigyorgott válasz nélkül, később olyanokkal jött, hogy "Mi akarsz lenni, valami hullarabló? Az mind drogos, alkoholista, emberileg semmirevaló. Azt hiszed, hogy ott nem kell dolgozni? Hogy majd egész nap elboncolgatsz és mímeled a munkát?" Gőzöm nincs a mai napig, hogy honnan vette, hogy nem akarok dolgozni.
Imádtam rajzolni, és ha véletlenül négyest kaptam, akkor azzal támadott, hogy "Biztos egész órán rajzolgattad a hülye mókusaidat meg a többi vackot..." (finoman fogalmaztam)
Ha felhívom, és pont a barátnőjénél van, nem mer velem olyanokról beszélni, hogy pl. mikor találkozzunk legközelebb, és ezt sem tudom hova tenni.
Egészségügyi vagy lelki gubancaimat már meg sem említem neki, mert rögtön kényelmetlenül kezdi érezni magát és inkább leteremt, mint hogy mondjon 2 jó szót.
Sokszor kérdeztem tőle, hogy ártottam-e neki valamit vagy mi a baja velem, de mindig az volt rá a válasz, hogy "semmi", de persze az ingerültsége elárulta, hogy hazudik.
Anya gyakran javasolta neki a pszichológust, ami néha instant eredményre is vezetett: elsírta magát és bocsánatot kért tőlünk. Másnap pedig letámadott minket, hogy mit képzelünk magunkról, minek nézzük mi őt, hogy ilyenekkel "bántjuk".
Van valakinek ötlete, hogy hogyan lehetne vele zöld ágra vergődni? Vagy szerintetek mit lehet vele kezdeni?
Köszönöm!
/Lány/
az én apámmal is örök feszültség volt. szégyellt és meg is mondta, csak azért mert rocker voltam/vagyok és tiniként durván öltöztem stb. a hugomat jobban szerette pedig ö cigizett bulizott,stb stb csak épp kedvesebb volt mint én.
mindig azt nézi mit szolnak mások hozzánk, meg az ö dolgaihoz. rendmániás,munkamániás. Kicsit más téren selejtes mint a te apád de a lényege ugyanaz a dolognak.
Én a helyedben nem is találkoznék vele hisz mi a frásznak?Illemböl??? Én kénytelen vagyok mert itthon lakom, de mostanában valahogy megváltozott vagy nem tom, teljesen békésen elvagyunk egymással.
de én már 29 vagyok.
Felnőttként rájöttem hogy tök egyformák vagyunk ö meg én és ezért nem birjuk egymást elviselni.
ő is makacs, én is. ö is keményszivü, én is.
Ja ő nem tud szeretni. képtelen kimutatni. de ma már ezt is tudom hogy a szülei nevelték ilyenné. Paraszt család votl és csak a gazdaság számitott és az anyja is rendmániás.Náluk csak az megy emberszámba aki dolgozik.
ha leülsz 5 percre beszélgetni akkor a világ lustája vagy és semmirekellő.(apám szerint)
az számit neki hogy beleolvadj a társadalomba ha különc az öltözéked a viselkedésed el vagy itélve. Elsőre elitél mindenkit akit meglát. Az emberi értékek nem sokat érnek neki.
próbáltam vele én is ebszélni de nem ment, iszonyu háboru lett belöle.
mikor anno mondtam neki hogy gyűlölöm akkor is azt mondta az én hibám.
ő az a fajta ember ,hogyha az egész világ elutasitja akkor is a milliárdok a hibásak ő soha.
én feladtam. nem akarom megmenteni se megbeszélni se semmit se.
Szerencsére most jo minden de mivel te külön laksz megteheted hogy nem láthatod.
a saját érdekedben inkább kerüld el.
és ne akarj neki megfelelni. csakis magadnak. neki sosem leszel elég jo.
nem az ö hibája, igy nevelték, meg az élet de nem tudod megmenteni sem.
Szerintem csak arról van szó, hogy apád traktorosként kemény, racionális ember, Te meg kicsit szentimentális, álmodozó alkat vagy. Apád szemével nézve idegesítő lehet a túlérzékenységed, misztikus dolgok emlegetése, munka közben megszokta a keménységet, és azt hogy mindent neki kell megoldania. Pl. amikor egy traktor legrosszabbkor romlik el vagy akad el valahol, és többen pár óráig azon küszködnek, hogy megoldják a helyzetet, akkor férfiemberek között röpködnek durva kifejezések is.
38F
Habár a szakképzettség és a túllépés között nem látom az összefüggést.
Köszönöm a hozzászólásokat.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!