A szüleim teszik tönkre az életemet. Besokalltam, mit tegyek?

Hogy is mondjam, nem nagyon szoktam panaszkodni, csak ha már nagyon muszáj, ezért is írok ide most. Igen, a szüleim azok, kik tönkreteszik az életem, és a most kezdődő karrieremet is. Azért is írok ide, én nem keresek föl személyesen ebben kompetens embert, mivel ezt a problémám elég komolyan lepleztem és leplezem is... Olvastam itt már hasonlókat, szóval ezeket én is el tudom mondani magamról, hogy mind gyerekkoromban, suliban totál kirekesztett voltam, köszönhetem a családom "jó hírének" mindenki dilisnek gondolt, közben igazából senki meg sem kérdezte volna, hogy ugyan mi bajom, így gimnázium végére már teljesen a béka segge alá kerültem mindenféle téren. Igazából kicsit szokatlan ezt mondani, de mondjuk úgy hogy egy "politikus" ismerősömnek köszönhetően szedtem magam össze és sikerült a körülményekhez képest jól leérettségiznem, de ez még mindig nem volt elég ahhoz, hogy a még akkori zrínyi katonatisztképzőbe vegyenek föl, ami már egészen általános iskolás korom óta a célom volt. Így egy egyszerű átlag főiskolára járok helyette. Most hogy ott lassan végzek, és már abban a bizonyos politikai pártnál is eléggé ismert lett a nevem és sikerült már több tv-ből, sajtóból ismert politikusokkal összeismerkednem, így már segítséggel sikerült, hogy lassacskán elérjem az álom, hogy végre katonatiszt lehessek. Igen ám, csak hiába mutatom (és KELL hogy mutassam) magam kívülről nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak, meg erősnek, hogy legbelül meg totálisan össze vagyok omolva, a szüleim miatt. Az apám, ki egy teljesen 8 eleminél többen nem végző családból származó, és ő maga is csak egy szakközepes érettségivel rendelkező, orvosilag bizonyítottan agyilag tönkrement ember, ki egy olyan beállítottságú, hogy az elemista családján kívül most ő elvégzett egy egyszerű érettségit és most attól ő lett a professzor, akinél nincs tökéletesebb a világon, tehát ő egész gyermek korom óta csak kigúnyolt mások előtt, lealacsonyított és örült annak, hogy most ő így szerzett hatalmat magának. Manapság is még annyira gyereknek néz, és ki is mondta többször is hogy én még az vagyok, és így semmit sem tudhatok jobban nála, még akkor sem ha le doktoriznák sem, pedig már 20-on felül vagyok. Anyum pedig azt hiszi, hogy ő a világ közepe, és egy rózsaszín köddel a feje körül él, hogy mindennek úgy kell lennie ahogy ő azt elképzelte. És nem tudom mi okból, de feszt csak kritizált még ő is mindig egész életemben, a lehető legapróbb dolgaimba beleköt, hogy miért olyan a hajam amilyen, miért járok olyan ruhákba, miért olyan a stílusom, és hogy milyen képet tehetek föl a facebook-omra is. Tehát lakhelytől, munkahelytől, barátnőtől kezdve mindent ő akar megmondani, hogy mi legyen velem kapcsolatba. Ha meg nem így teszek, akkor elmondd mindennek, hülye vagyok hogy katonatiszt szeretnék lenni, mert én béna vagyok oda, mert én gátlásos meg agyilag beteg vagyok és hogy erről ne vitatkozzak vele, mert csak adni akarom a nagyot, és már nem egyszer kijelentette, hogy ő nem is fiút akart szülni, hanem lányt, szóval ezért sem kedvel ennyire. Legvégezetül pedig kb nem is a fiának hanem valami cselédnek tart otthon, hogy arra jó vagyok neki míg a hasznára vagyok és megoldom helyette is a legalapvetőbb dolgait is... Szóval ez volt a tény, az ok pedig amiért ezt írom, hogy nem tudom mi tévő legyek, mert nem merek ezzel a problémámmal senkihez sem fordulni úgy hogy tudnák ki is vagyok, mert félek ha ez a már szinte "mónika showba illő" otthoni ramazulik, és az ő "műveikről" tudomást szerezne a párt ahol vagyok és a tisztképző, akkor nekem ott teljesen befellegzene. Érthető is, mert hogy legyen valaki úgy tiszt, ha érzelmileg totál a padlón van a sok megaláztatástól és megalázó otthoni életmódja miatt. Ezt elég ok lenne hogy kivágjanak... Nem beszélve, hogy igazából "se kutyám, se macskám" a világon, voltak barátnők, meg haverok de egyik sem volt komoly, és javarészt mind csak valamilyen szinten kihasznált. Mivel tulajdonságom, hogy szeretek segíteni másokon, csak mikor már nekem kéne segítség, akkor valahogy mindig magamra maradok... És félek, hogy vagy én megyek tönkre, és ezért törik félbe a nehezen elért karrierem, vagy pedig azért mert erre fény derül... Mint mondtam, ez kívülről nem látszódik rajtam, szóval mindenki most egy olyan 20 év körüli fiút képzeljen el, akiről minden pozitív dolog az eszébe jutna csak az nem, hogy ő épp a padlón van. Ezért is vagyok olyan hogy beletemetkezem a munkámba inkább mindig, így már nem is járok szórakozni, csak a hobbim maradt, a lovak meg a fegyverek (lőtér magyarul) Szóval ez ügyben várok értelmes tanácsokat (meg azt is hogy kitől, mivel az sem mindegy, hogy ki mondja) mert most értem arra a pontra, hogy már besokallottam, és innentől már magam is épülök megint lefelé a béka segge alá, és már szinte semmi sem motivál, a sok csalódás miatt. Logikus is, mivel az autó sem megy benzin nélkül, így én nem tudok üresen tovább haladni...