Édesanyám halála után hogyan tovább? (Részletesebb kérdés. )

Erre nagyon nehéz válaszolni. Az idő tényleg segít.

Nem múlik el teljesen a fájdalom, de kicsit csökken.

Megmarad a hiánya, de később előjönnek az olyan emlékek, amikre már elmosolyogsz.

Ha esett az eső, mindig arra gondoltam, az ég is sír, mert nekem elfogytak a könnyeim.

Évek óta járok az onkológiára. Láttam, látok szenvedést, emberfeletti kínokat. Amikor már nincs remény, csak a fájdalom. Nem a halál nehéz, hanem a hozzá vezető út.

Van, amikor a betegnek már megváltás a halál. Kegyetlenül hangzik, nekünk, túlélőknek.

Ne gondolkozz azon, mi lett volna, ha....Nem tudhatod, senki nem tudhatja.

Sírj nyugodtan! Szokott segíteni.

Részvétem és tudom nagyon fájhat. Bár nekem még élnek szüleim, nagyszüleim (csak egyik papám nem igaz ő akkor ment el, mikor még nagyon kisgyerek voltam, így róla nincsennek emlékeim sajnos) most 27 éves vagyok.

Az élet ilyen. Megszületsz, élsz és életet adsz a gyermekeidnek, majd meghalsz. Ők is végigjárták ezt, mint ahogy a szüleik, és az ő szüleik. Ez minden ember életében egyforma. Nem csak te vagy egyedül ezzel a veszteséggel. Nehéz vigasztalni, de megkell értened. A gyász is szeretet. Az az önzetlen sírontúl is tartó szeretet, hogy még azután is hüen szereted. Emiatt ne betegedj bele, és ne menekülj el a világból! Tedd magadévá, és fogadd el. Az idő és a gondolkodás segít! És idővel tudsz majd mosolyogva gondolni rá nem sírva! Biztos vagyok benne egy szülö sem szeretné bánatosan sírva látni a gyerekét! Fogadd el, és ne gyötörd magad a miérteken.

Mivel én hívő vagyok, én ebből merítek vigaszt.

Nekem abból a szempontból rosszabb, hogy az utóbbi években sok vitám volt anyuval, mert nagyon eltért a véleményünk, sok mindenben nem tudtunk kiegyezni és sokat veszekedtünk :( Ő is tett kicsit a tűzre, én is...Így bennem lelkiismeret furdalás is van, bánkódom a veszekedéssel eltöltött napok miatt.De persze szerettük egymást, csak néha nehezen jöttünk ki.

Miután anyu meghalt, én magamra maradtam a lányommal, se párom, se senki, aki mindig mellettem lett volna segíteni, mindent egyedül kellett elintéznem, temetés, stb...Ráadásul munka nélkül voltam és pénz nélkül! Azt hiszem, a Teremtőnek köszönhetem, hogy erővel és józansággal tudtam végig csinálni mindent.Az ügyintézések, stb, hogy egyedül kellett intézkednem, ez is segített, "nem volt idő" depizni! Nem hagyhattam el magam, hisz itt volt a lányom!

Természetesen nekem is hiányzik, sokszor eszembe jutnak a szép régi együtt töltött idők és éh hiszek benne, hogy ha eljön az ideje, valahol majd újra találkozunk :)

Én 15 éves gyerek voltam, amikor meghalt az anyukám. Nagyon anyás fiú voltam mindíg is, amíg élt. Én is végignéztem a küzdelmét és haldoklását, bár sokmindent nem tudtam és nem értettem még akkor. És mindíg példakép ő előttem a mai napig is az önfeláldozó és gondot viselő szeretetből. Nem akarom és talán nem is tudnám leírni, hogy annak idején hogy sikerült túllennem a veszteségen. Nem hiszem azt, hogy az én kamaszkori szenvedésem és magányosságom, lázadásaim túlságosan előremutatóak lennének számodra, vagy bárki számára.

Anyám halála után 15 évvel találkoztam viszont valami olyan dologgal, amiről annak idején, mikor anyu Elment még fogalmam sem volt. Ma mélyen hiszem, sőt tudom, hogy van valaki, akit Istennek szoktak hívni, aki személyesen ismer és szeret téged és anyukádat is, és akivel kapcsolatban ma már tudom, hogy az anyukmat is ajándékba adta nekem, ugyanúgy, ahogy engem neki, és ahogy téged is a szűleidnek, és ez a valaki szeretett anyukádon keresztül is, már akkor is, amikor még meg sem fogantál. És tudom tudom, sok kérdés lehet...hogy de akkor hogyan szenvedhet valaki, ha szereti, aki életet adott neki...de azt hiszem Mindennek megvan a maga értelme, amit egyszer meg fogsz érteni.

Ami fontos, az az, hogy ez a valaki, Isten, ha tényleg szeret, (és tudom hogy szeret), akkor nem úgy szeret, hogy megízlelteti veled a létezés örömét egy néhány évtizedig, aztán elenged a semmibe, hogy elrohadj a földben. Úgy szeret, hogy terelget az életben és próbatételek elé állít, hogy amikor eljön az ideje, kész legyél odamenni, ahová meggyőződésem szerint a te, vagy az én édesanyám eljutott már. A veszteség az veszteség és a fájdalom is igazi. De nem biztos hogy rosszat tesz neked emberileg ez a fájdalom sem, mint ahogy talán az összes többi sem az életedben. Még ha ez kegyetlenűl is hangzik. És annál örőmtelibb lesz talán, ami ezután következik. Mert nem végleges a búcsú.

Az én anyukám tavaly halt meg, én is ápoltam és nekem is sokszor eszembe jutnak ugyanezek a dolgok, de azt hiszem, hogy neki már megváltás volt a halál. Már nagyon nem volt jól lelkileg attól, hogy nem tudott semmit sem csinálni, nem tudta elfoglalni magát, nyűgnek érezte magát és sajnált engem, hogy rááldozom az időmet, energiámat. (ami persze butaság, mert sohasem éreztem nehéznek azt, hogy vigyázzak rá és ellássam) Talán még egy kicsit meg lehetett volna hosszabbítani az életét,(jobban mondva szenvedését) de tudom, hogy ez neki már nem lett volna jó. Nekem is sokszor hiányzik, de a barátainkkal nagyon sokszor szoktunk beszélni róla és nekem ez sokat segít, mert-tudom, hogy bután hangzik-de valahogy ilyenkor visszatér az életembe. Fizikailag ugyan nincs jelen, de amikor felemlegetjük, hogy miket mondott és miket csinált az olyan, mintha még mindig közöttünk lenne.

Persze mindenki másképpen dolgozza fel a fájdalmát, a veszteséget, neked ez nem biztos, hogy segítene, de nekem jobb ilyenkor.