Nektek változott a kapcsolatotok a szüleitekkel és a testvéretekkel/testvéreitekkel azután, hogy kollégisták lettetek?

Persze hogy megvaltozott, az volt benne a jo :)

Te meg baratkozz a koliban, itt az ideje megvaltozni. ott mindenki tiszta lappal kezd.

Az a természetes, hogy elkezd változni a kapcsolat, és ez teljesen független a kollégiumtól. Sőt esetedben meg is könnyítheti a folyamatot:-) Egyébként ne aggódj, lesz épp elég elfoglaltságod az egyetemen, a kollégium pedig olyan közösség, ahol nem nagyon tudsz visszahúzódó maradni.

Arra számíts, hogy otthon egy kicsit középpontban leszel, mikor hazamész, hiszen ritkábban látnak majd. Az, hogy elkezdődik a leválás természetes folyamata, nem negatív változás, egyszerűen új alapokra helyeződik a családdal való kapcsolatod. Az egyetemet pedig élvezd ki, menj szórakozni is, ne szaladgálj minden hétvégén haza:-)

Most tűnik csak rémisztőnek, nyugi :)

Én is introvertált vagyok, igaz, nem egyetem, hanem középiskola utolsó két évét töltöttem Bp-n. 17 évesen kerültem fel úgy, hogy egy 400 fős, istenhátamögötti mindenki-ismer-mindenkit faluból a kétmilliós városba, hát gondolhatod, hogy meg voltam rémülve :D

Kb. decemberig minden nap alig vártam, hogy péntek legyen, rohantam a buszhoz, stb. Aztán divatba jött az, hogy akkor pénteken még egy kávét megiszunk, és csak az utolsó busszal megyek haza. Idén konkrétan havi egyszer jártam haza, mert amúgy 4 óra az út, ezt a család nem sínylette meg, skypeon beszéltünk hétvégén, és a fontosabb családi eseményekre (szülinap, keresztelő, stb.) mindig hazamentem, ha tudtam. És ha véletlenül hazavetődtem hétvégén, úgy bántak velem, mint egy hímestojással :P

Emellett ki fog alakulni egy olyan családias baráti kör a koliban, amit máshol nem tapasztal meg az ember. Persze lesznek bőven olyanok, akiktől falra fogsz mászni, de találsz majd 1-2 embert, akik miatt megéri az egész.

Én a hazaköltözésem előtti éjjelt végigbőgtem, és alig várom, hogy szeptemberben visszamehessek (én is egyetemre), és újra lássam őket :)

19/L

(még az is lehet, hogy a szobatársam leszel - mondjuk vizsgaidőszakban attól óvjon meg az Isten téged... :D )

Az elején nehéz hozzászokni, volt hogy fátyolos volt a mosolyom a búcsúnál egy-egy hosszabb hétvége után, de én azt mondom meg lehet szokni és meg is szokja az ember egy idő után. Nem csak te, de a család is.

Az én kapcsolatom szorosabb lett a családommal. Mindig is összetartottunk, de amióta nem velük élek, megtanultuk értékelni azt az időt, amit együtt töltünk és ezért ezt igyekszünk is hasznosan eltölteni, nem fölösleges vitákkal, egymáson történő feszültség levezetéssel, ami azért előfordult, amíg együtt laktunk. Így ugyan kevesebb a közös idő, de több a pozitív élmény. Nyitottabbak vagyunk egymás felé.

Az eddigi legnagyobb élményem a nagymamám volt, aki előtte még sosem járt Budapesten, csak átutazóban. Amikor elkezdtem dolgozni és saját albiba költöztem, akkor felhívtam magamhoz egy hosszú hétvégére és körbejártuk Budapestet. A 70 éves nagymamám úgy élvezte, mint egy kisgyerek. :) Vele is sokkal szorosabb a kapcsolatunk, amióta nem vagyok otthon.

Én imádnám ha nem látnám őket.Elmennék augusztus végén legközelebb karácsonykor látnának utána meg júniusban.Én is magamnak való vagyok,mindenki annyit ismer meg belőlem amennyit engedek.

Ezt magadban kell lemeccselned,bár ha 18-19 évesen ilyenektől félsz...

Szerintem ettől mindenki fél, aki normális családból származik. Ha nem is fél, de tart az újtól, az ismeretlentől, hiszen még is az első olyan távollét a családtól, ami tartósnak bizonyul és jó eséllyel már így is marad az esetek legnagyobb százalékában.

Én azt mondom minden csak hozzáállás kérdése. Van aki örül, hogy nem kell otthon lennie, van olyan, akinek hiányzik a családja, így szenvedésnek éli meg az egyetemet és azt várja mikor mehet végre haza.

Nálam ez kedvfüggő abszolút. Van, hogy eltelik 1-2 hét anélkül, hogy beszéltem volna az otthoniakkal és van hogy mindennap váltunk néhány mondatot. Van, hogy nincs kedvem hazamenni hétvégére és van, hogy egy hónapig minden hétvégére hazamegyek. Tökre változó, de a lelkemben sokminden változott és a családhoz való tartozás többnyire pozitív irányba mozdult, mint említettem.