Rengeteget aggódom az anyukám miatt, gyakran teljesen feleslegesen. Hogyan juthatnék ezen túl? (Bővebben lent! )

21 éves lány vagyok, és nagyon szeretem az anyukámat. Kicsi koromtól kezdve nagyon közeli a kapcsolatunk, apukám nem igazán vett részt a nevelésemben soha (holott egy fedél alatt élünk). Pár éve esküvőről mentünk haza, anyukám is a kocsiban volt, amit a nagybátyám vezetett, aki egyszerre csak elaludt a volánnál, és nekimentünk a szalagkorlátnak. Senkinek sem lett baja, de azóta félek az autóktól, és rettegek a gondolatától, hogy anyukám autóban utazik, ami sokszor megtörténik, mert mindenféle programra jár. Már-már mániákusan féltem, felhívogatom azzal, hogy be van-e kötve, meg megparancsolom neki, hogy hívjon fel, mikor elindul, meg mikor eléri az úticélt, és állandóan azt látom magam előtt, hogy valami borzalmas balesetbe kerül. Nem haragszik meg érte, inkább nevetni szokott rajta, de utólag mindig kínosan érzem magam, mintha még óvodás lennék, aki ennyire ragaszkodik az "anyucijához". Voltak már rosszabb esetek is, főleg akkor, amikor nem tudtam elérni telefonon; ilyenkor még a főnökét is felhívtam, ha tudtam, hogy közös programon voltak, vagy ha nem voltam otthon, akkor a szomszéd házaspárt (akár éjszaka is), mert rettegtem, hogy rosszul lett otthon, és nem segít neki senki.

Érzem rajta, hogy ez már kicsit kényelmetlen neki, mégsem tudok leállni. Mit tegyek? Annyira kínosan szoktam magam érezni, mikor kiderül, hogy semmi baja, és feleslegesen hívogattam mindenféle ismerőst! (Az pláne gáz volt, mikor a főnöknőjét hívtam, azért nagyon kiakadt, hogy azt fogják róla gondolni, nem kommunikál a lányával.) A hónap végén Lengyelországba megy a helyi futótársasággal, aminek a tagja, és kisbusszal mennek, én meg már előre rosszul vagyok, hogy mi lesz, mert messze van, meg veszélyesek az utak, meg ki tudja, hogy megbízható-e a sofőr, stb. Még azt is megkérdeztem vagy ötvenszer, hogy nem mehetnék-e én is, mert inkább együtt haljunk meg, ha már úgy van. Tisztára mintha én lennék a szülő, ráadásul anya egyáltalán nem aggódós, bátran elenged külföldre, meg bárhová, elég bizalmi a kapcsolatunk, csak én vagyok ilyen aggódós. Még 21 évesen is képes vagyok órákig zokogni, ha nem tudom elérni.

Szeretnék kitörni ebből a ragaszkodásból, de nem tudom, mit tehetnék. Gondolom, megoldódik majd ez idővel, de addig is megnyugtatna, ha írna valaki, aki hasonló cipőben jár, mint én.