Bennem vagy bennük van a hiba?

16 éves lány vagyok. Szeretetben,boldogságban nevelkedtem,sokat nevettem,a szüleim nem váltak el,szóval tényleg minden boldog. Nincs testvérem.

Pár éve,amióta kamaszodom,sokkal többet igényelem az egyedüllétet,bezárkózom a szobába,a barátnőimmel beszélek és filmez nézek. Ritkán jövök ki a szobámból. Amióta ez a korszakom tart,szinte havonta vannak nagy beszélgetéseink a szüleimmel,és olyanokat mondanak nekem,hogy "én csak a cseléded vagyok,csak arra vagyok jó neked,hogy mossak és süssek rád" vagy azt,hogy "úgy viselkedsz mint egy idegen". Én megértem őket,hogy rosszul esik nekik,hogy nem vagyok velül,de egyszerűen sem igényem,sem kedvem nincs hozzá,hogy kiüljek a nappaliba hozzájuk,és beszélgessünk. Én nagyon szeretem őket,érzem,hogy amint kiléptem ebből a zűrös tinikorszakomból,ismét a régi leszek.

A porszívózást és a törölgetést szoktam én csinálni. Valljuk be,ki szeret takarítani? De megcsinálom. Anyukám ebbe is beleköt,hogy "ha látnád magadat,hogy milyen undorral csinálod mindezt". Tegyük hozzá,egyke vagyok,városi gyerek,1 éve költöztünk kertes házba. Nem vonzanak a kinti dolgok. Ők ezt sem értik meg. A szomszédunkban van pár fiú gyerek,mindig velük példálóznak,hogy ők mennyivel rendesebbek. De ha én mondok valamit,akkor azt mondják "engem nem érdekelnek a többiek".Azt is mindig mondják,hogy mindenki másnak lát engem,mint ahogy velük beszélek és viselkedem. A barátaimmal persze,hogy beszédesebb vagyok,hisz velük beszélek meg mindent!

Egyszerűen már nem tudom mit tegyek,de nagyon bánt ez az egész! Kérlek írjátok le a véleményeteket,azt,hogy Ti milyenek voltatok ennyi idősen,vagy hogy a gyerekeitek hogyan viselkednek veletek!

Köszönöm :)