Hogyan fogadja el az ember magát, ha a szülei mindig azt éreztetik vele, hogy a testvérje mindenben jobban teljesít?

Pl. sportban, apu azt mondja a testvérem mennyivel kiemelkedőbben teljesít, én a lába nyomába sem érek (ugyanezeket a szavakat használta). Az alakomra állandóan megjegyzést kapok, hogy vegyem már észre mekkora vagyok, volt már rá példa, hogy apám úgy mutatott be bennünket az egyik ismerősének, hogy én vagyok a kövér lánya, a testvérem pedig a sovány. (Kb. 10 kilóval vagyok nehezebb a nővéremnél.) Anyám állandóan ellenőrzi az étkezéseimet, nézegeti a hasamat, és ha szerinte nagyobb, azonnal szóvá teszi. Itt meg is jegyezném, hogy heti 3-4x sportolok, figyelek arra mit eszem, nagyon ritkán eszem szemét kaját, gyakorlatilag csak hús, tojás, zöldség, gyümölcs kerül a tányéromra, néha rizs, burgonya is vagy valamilyen mag. A tanulásban is állandóan össze vagyunk hasonlítva, természetesen itt is a nővérem az etalon, pedig szinte ugyanolyan tanulók vagyunk. Aztán mikor én kérek valamit, anyám kapásból rá mondja, hogy nincs pénz, pedig szinte csak filléres dolgokat kérek, nagy ritkán egy új pólót, farmert, vagy smikcuccot, de három-négyhavonta ha ez előfordul. Persze, ha nővérem kér valamit, arra mindig van pénz. Nem bulizgatok, nem cigizek, nem iszom, ott segítek, ahol tudok, mégsem vagyok jó nekik. Úgy érzem, nem tekjesítem anyámék előre megtervezett elképzeléseit, ezért utálnak. Már olyan sokszor elmondtak mindennek, voltam én már a legnagyobb csalódásuk, a társadalom szégyene, életképtelen, akit senki soha nem fog szeretni. Szerintetek normális az ilyen szülői hozzáállás? Vagy tényleg velem van a baj? És nekem ilyen körülmények között kellene jól éreznem magam, önbizalmat, szeretet kapnom. Mégis milyen család az ilyen?