Nagyon csúnyán összevesztem anyámmal, mit tegyek, hogyan tegyem jóvá?

Nem sajnáltatom magam, de bevallom őszintén félek anyámtól. Félek, mikor mi lesz a reakciója arra amit csinálok, arra amilyen ruha van rajtam, arra ahogyan épp beszélek stb. Emiatt, általában görcsös magyarázkodásba kezdek amikor épp vele beszélek valamiről.

Tényleg nem akarom itt eljátszani a kis szerencsétlen esetét, mert nem vagyok az, csak jó érzés leírni.

Pl. mikor bulizni vagyok, vagy valahol a barátaimmal sokszor gondolok arra, hogy ,,ha ezt és ezt tudná mit szólna?", ugyanis annyira másképp szemléljük a dolgokat. Szerinte bármi amit csinálok, ahogy szórakozok, amit iszom, amilyen zenét szeretek, és legfőképp, akikkel jól érzem magam, az sosem jó neki. Egész egyszerűen ,,nem vagyok normális, átlagos"-szerinte.

Amikor hazajövök bárhonnan, általában rossz szájízzel teszem azt, félek, hogy elkezd kérdezősködni. Amikor olyanja van ezt teszi, de mikor valamit én mondanék, sokszor úgy érzem nem igazán érdekli.

Amúgy még jó 1,5 évvel ezelőtt, volt olyan, hogy mikor ők nyaralni voltak, meghívtam pár barátomat (5-öt), mégcsak nem is házibulinak nevezhető kis összejövetelre, iszogatni, beszélgetni. És ezt megtudta, hogy tervezem, mert ,,véletlenül" az én facebookomra ment fel, és meglátta, hogy beszélek a barátnőmmel erről, és kb leordította a fejem, hogy hazudozok nekik összevissza, hogy a tudtuk nélkül bulit szervezek. Akkor is hetekre megharagudott rám, és a páromra is. Mikor hazajöttek is csak nagyon óvatosan közeledett felém, de ezt még többször felemlegette.

Az mennyire számít normálisnak, ha le hülye libázott?

Nem tudom felmérni, hogy ez rendben van e, vagy nem, mert amit ő csinál az szerinte mindig ok.

Épp ez az, hogy kb. semmilyen a kapcsolatunk.

Mondanám, hogy rossz, de inkább semmilyen.

Ha neki olyanja van akkor kérdezget és akkor beszél hozzám mikor épp hazaértem, kifújnám magam stb.

Aztán meg ha nekem lenne kedvem már picit beszélgetni, ül a gépe előtt és nagy ritkán méltóztatik válaszolni, vagy nem.

Vagy legrosszabb esetben mindent rossz néven vesz, és megsértődik.

Egyébként apámmal is hasonló.

Apám néha alig beszél, vagy mikor haza jön a munkából kibeszéli magából a napi stresszt neki, de anyám járkál össze-vissza a konyhában stb, nem igazán mond rá semmit.

Aztán mikor elege van anyámnak szokta mondani, hogy már unja, hogy ő a ,,villámhárító"-ja apámnak is és nekem is, állandóan neki fújjuk a negatív dolgokat amit odakintről hozunk.

Ja, amúgy fontosnak tartom említeni, hogy anyámnak már évek óta nincs munkahelye, már vagy 10 éve itthonról távmunkába dolgozik (apámnak segít be), de amúgy kimozdulni ha hetente 1x.

Akkor meg szerintem ne csodálkozzon, hogy nekünk van mit mesélni neki, mivel mi nem otthon vagyunk.

Apámmal mindig nyugodtabban meg tudtam beszélni a gondokat. Mikor nem fáradt nagyon, vagy épp anyám nincs rá befolyással, akkor nagyon is racionálisan, higgadtan tudott nekem tanácsokat adni, és vele jó beszélgetni. Viszont az a tapasztalat, hogy anyám nagyban befolyásolja őt, és olyankor nagy az egyetértés.

Volt olyan, hogy vitatkoztunk, és anyám csak kiabált össze-vissza, apám meg higgadt hangnemben beszélt hozzám, erre anyám szólt neki, hogy: ,,Hagyjad, ne is szólj hozzá, teljesen hülye."