Miért utál az anyám?

A szüleim elváltak három éves koromban, anyuval laktam, amióta az eszemet tudom. Nagyon ragaszkodott hozzám, én meg mindig mindent úgy csináltam, ahogy ő szerette volna. Megértettem a látásmódját és többnyire egyet is értettem vele. Aztán apám meghalt pár éve és én kicsit magamba forduló lettem, mondhatni nem találom a helyemet a földön. Apával nem volt olyan szoros a kapcsolatom, mégis felnéztem rá, vagyis inkább féltem tőle, hogy mit mond, a véleményétől. Ahogy anyu is, hiába váltak el. Szigorú volt, mindig azt szerette volna, hogy legyek kitűnő, mint ő és menjek majd egyetemre. Mindig tartottam tőle, hogy nem leszek neki elég jó a 4-essel, és nem hisz nekem, ha elmesélem neki a tanárok, hogy bánnak velem, és így is lett. A válásuk óta eltelt 20 év és anyunak nem jött össze a szerelem az eltelt idő alatt. Most öt éve szeret valakit, de nincsenek együtt. Idén áprilisban itthagyott engem a lakásomban és visszaköltözött az övébe hugommal, mert csúnyán összevesztünk. Egy ideje azt érzem, hogy nem törődik velem. Azóta beszéltünk meg sokat lógunk együtt, mégis, ha én szeretnék beszélni arról, mi bánt, süket fülekre találok, vagy csak halkan megjegyez valamit. Ma meg azt vágta hozzám, hogy öt év telt el és megunta, ő csinálni akarja az életét és én útban vagyok neki. Vele járok el szórakozni, velem tölti a legtöbb szabadidejét. Amikor apám elment abbahagytam az iskolát és utána akárhányszor újrakezdtem mindenhol csalódás ért és nem bírtam tovább. Durván belémrúgtak meg ilyenek. Mintha megéreznék, ha az ember gyászol. Ugyanez volt a barátokkal. Szívemet, lelkemet kitettem értük mégse visznozták, csak elvártak, kihasználtak, ha meg vitatkoztam, hülyének néztek, jól belémrúgtak, megaláztak. Anyukám volt mellettem, aki mindig szólt, hogy ezek a kapcsolatok nem jók nekem és ezzel le is zártam mindet. Most nagyjából nincs senkim. Van kivel beszélgessek, de messze vannak vagy ritkán találkozunk. Anyu maradt nekem és az, hogy talpra álljak. Közben elsodort a nagy szerelem is, ha lehet így mondani. Egy évvel apám halála után megismertem az igazit és mivel neki kapcsolata volt, nem lett belőle semmi, mert a kedves hölgy terhes lett. (anyagi megfontolású történet, de ez most talán mindegy is) A srác sokáig próbálta a tudtomra adni, hogy ő szeret és mindent megtenne értem, mindezt indirekt jelekkel, csak épp hogy ki nem mondta, én pedig nem látván a fától az erdőt csak veszekedtem vele, mert a gyerek miatt úgy éreztem végleg elveszítettem. Anyukám ott is a pártomon állt, akkor még utálta a szerelmemet, amiért ezt tette velem. Mostanra már sikerült meggyőznöm talán(ahogy én is rájöttem az igazságra), hogy szeretett engem, ne utálja, de már nem beszélek a sráccal, és ez egyre jobban nyomaszt. Anyukámat kértem, hogy segítsen, legyen a közvetítő, találkoztak is egyszer, de faképnél hagyta a szerelmemet, mondván, hogy hajthatatlan volt. (én hiszem, ha nem érdekelném, nem ment volna el a találkozóra).

Sokszor hibáztattam anyát, amiért annak idején nem támogatta ezt a kapcsolatot és nem mondta el azta fontos mondatot, hogyha szereted, ne add fel, ez éket verhetett közénk. Most meg hiába mondja, már, nem érzem őszintének, mert mindig ott van a "de" szócska. Nem tudom mi tévő legyek. Nem érzem úgy, hogy még mindig annyira szeret az anyám, mint régen, sőt, teljesen azt látom, hogy már egyáltalán nincs szüksége rám. Pedig annak idején hogy ragaszkodott! Nem akarta, hogy valaha is külön éljünk, kérte maradjunk örökre együtt. Most minden megváltozott és apám halálát sem tudtam feldolgozni. Nem tudom ezt, hogyan fogom. :(

Most úgy döntöttem ki sem mozdulok a lakásból, mert egyszerűen nincs kedvem még több csalódást bezsebelni, anyut nem fogom hívni, biztosan el lesz nélkülem, már egy ideje jól elvan. :(

Köszönöm, hogy végigolvastad és elnézést kérek a sajnálkozásért. Jól esett leírni valakiknek, akik talán ezt olvassák.

23/L