Normális, hogy egyfolytában azon parázok, hogy meghalnak a szüleim? :'O

Hát, mert amíg kisgyerek vagy, addig nagyjából élsz bele a nagyvilágba, végtelennek tűnik az idő, és a lehetőségek, meg úgy kb. minden. A szüleidet is beleértve. Senki nem tud a halálra koncentrálni, amíg a legnagyobb problémája az, hogy milyen ruhát adjon a barbi babájára.

Nálam a kamaszkor elején aztán eljött az a pillanat, hogy kinyitottam a szemem, és körbenéztem a világban. Észrevettem, hogy mennyien halnak meg értelmetlen háborúkban, vagy éppen azt, hogy hány munkába igyekvő embert gázolnak el nap, mint nap. Fel kellett fognom, hogy velem is megtörténhet, hovatovább a szüleimmel.

Azt hiszem, sok kamasz rájön erre, manapság már ráadásul elég hamar, tekintve, hogy mindenhonnan az adott napi halálhíreket lehet hallani.

Én legalábbis így gondolom. Aztán lehet, hogy másoknak tovább tartott ez az időtlen idő, nem tudom.

Kérdező, van okod arra, hogy féltsd őket, vagy csak maguktól jönnek ezek a gondolatok?

Nem érdemes egyébként ezen parázni, bárki bármikor meghalhat, elég hozzá egy idióta sofőr, az élet kiszámíthatatlan, egy volt tanárnőmnek a fia halt meg évekkel ezelőtt, a srác még 30 éves sem volt, közúti baleset...

Anyai nagyapám meg már elmúlt 80, de sose gondolta, hogy megéli, mert a családjában nem volt jellemző a magas életkor.

Ilyen mértékben nem...

Én is féltettem apámat, hiszen elég súlyos betegsége volt, de szerencsére nem látszott meg rajta annyira, és hála az égnek 15 évig együtt tudott élni vele. Eszembe se jutott sokszor, hogy beteg.

Aztán, pár éve, a szemem láttára meghalt.

Azóta azért már más a felfogásom, gyakrabban jut eszembe, hogy anya jól van e, stb. Mivel külön élünk, jobban aggódom miatta, habár ő tényleg egészséges, dolgozik, semmi komoly baja sincs :D De ha pár napig nem hív, akkor hajlamos vagyok hazamenni, mert rögtön a legrosszabb jut eszembe. De egyébként még mindig nem olyan mértékben, mint neked.

Szerintem kissé eltúlzod, próbálj meg nem mindig aggódni :)

27/N