Mi közük van ahhoz, hogy hogy dolgozom fel a veszteségeket? Most komolyan, ebbe miért kell beleszólni?

Volt egy 4 éves párkapcsolatom, az első barátom volt.

A legjobb barátnőmmel születésünk óta ismertük egymást, a családjaink is jóban vannak, mindent együtt csináltunk, szinte testvérek voltunk. Csak neki nem tanította meg senki, hogy nem illik a legjobb barátnőnk pasiját elszedni és az sem a legokosabb döntés, hogy utána úgy csinálunk, mintha semmi baj nem lenne, majd mikor a legjobb barátnő szóvá teszi, hogy ez mi, akkor sem az a megoldás, hogy levegőnek nézzük őt...

Szóval kb. 1 hónapja a két legfontosabb személy az életemből eltűnt. Az más kérdés, hogy az exem 5 napon belül rájött, hogy hibázott és szó szerint könyörgött, hogy kezdjük újra. De nem igazán érdekelt és én ezt az egészet vásárlással és bulizással kezelem, ismerkedek másokkal, begyűjtöm az elmúlt évek elvesztegetett pasijait. Sose vagyok egyedül szinte (ma is egy buliba megyek), mert akkor rossz kedvem lesz, gyógyszert veszek be, vagy hasonlók és azt nem szeretem.

Kiélvezem, hogy szinte az összes barátom és barátnőm mellettem áll és hogy szabad vagyok, flörtölhetek, csókolózhatok és lefekhetek azzal, akivel csak akarok és teljesen felszabadultam. Azt hittem, hogy majd itthon fogok zokogni hónapokig, erre kétszer volt nagyobb sírásom, azóta semmi.

De a családom úgy kezel, mintha beteg lennék.

Kezdődött az apámmal... Találkoztam Vele egy bárban és kb. haza akart küldeni, meg ő papolt arról, hogy miért vagyok ott, mikor másnap iskola. Pont Ő, aki a szülei pénzével ért el mindent.

Aztán itthon van az anyám, akiből hirtelen előjött a gondoskodó szülő és minden áron beszélgetni szeretne velem erről, mikor világosan elmondtam, hogy soha, senkivel nem fogok beszélni az exemről.

A nővérem külföldről fáraszt a sablondumával, hogy "jön majd egy százszor jobb fiú", "ne nyomjam el az érzéseimet", "gondolkozzak tiszta fejjel", meg mesél az ő szakításairól... A legrosszabb pedig, mikor tök távoli rokonok, meg olyan emberek, akikkel életemben 10 szót beszéltem, elkezdik kérdezgetni, hogy hát hová tűnt a barátom, meg hasonlók.

Elegem van, nem igaz, hogy még a legközelebbi rokonaim sem értik meg, hogy én erről nem akarok beszélni és nem úgy fogom feldolgozni, hogy itthon gubbasztok.