Anyukám és papám gondolatai a házasságkötésről. Lennt, vélemény?

Tegnap ebéd közben drága papám felhozta azt, hogy jövőre én már férjhö' is megyek, meg kell tanulnom gyorsan főzni (mivel nem tudok rendesen még, mivel kivagyok közösítve a konyhából :D), mert miután férjhez mentem nem tudom már továbbkamatoztatni a főzőtudásomat! Rákérdeztem hát miért nem tudnék utána is? Hát ő ezt így tudja...

Majd betoppan anyukám, és neki is elregéli nagy mellel, hogy nekem jövőre ez meg ez lesz, szerinte. Anya mondja, hogy az én dolgom a házasság. Tudni kell, elvált anya és ő abból a házasságból szabadulva gyűrűt már nem akar hordani a jelenlegi párjával... kinek mi a dolga, ugye. Anya 21 évesen ment férjhez, és ebből okulva ő nem akarja hogy én ilyen fiatalon hülye lennék máris életet kötni, vagy szimplán házasodni....

A fő párbeszédjelenet:

Anya- Jaj a házassághoz ész kell...

Papa- Neeem nem, ahhoz inkább szerencse!

Páromnak elmeséltem, akivel 5 éve együtt vagyunk, ő csak nevetett, mert amúgy is tervezi hogy eljegyez, a másik meg hogy ezekszerint ész, szerencse mellé nem kell szerelem?

Ti mit gondoltok...? :D