A gyerek párja idegen lenne? Kerülgetni kell?

Én ezt a szülői szemszöget leszámítva elég sok szempontból élem meg.

Egyrészt, a saját szüleim. Hát, anyukám még hagyján, ő kíváncsi azért, hogy kiféle-miféle emberekkel akadok össze, mindig is érdekelte, még ennél is fiatalabb koromban is (most vagyok 22). De apám... Hát, ő sosem volt az a barátkozós típus. Eddig egyetlenegyszer vittem haza fiút, amikor 18 éves voltam, azon kívül, hogy köszönt neki, az ott töltött kemény 20 percben végig csendben ült és gyilkos tekintettel nézett. Most pénteken viszem haza a párom, akivel egy éve vagyunk együtt, több, mint fél éve együtt is élünk, eddig még sosem látták. Néha érdeklődik utána, nem az, de majdhogynem veszekedés és durcás sértettség lett a vége (az 58 éves apám részéről), mikor közöltem otthon, hogy azért már be szeretném mutatni. És nem is arról lenne szó, hogy ott alszik, vagy valami. Egy francos ebédet nem képes vele eltölteni legalább örömmel, mert nem tudom, miért. Mondta, hogy ez már kései, az összeköltözés előtt kellett volna kikérni a véleményét a srácról. A "poén" ebben csak az, hogy összeköltözés előtt a kapcsolatot nem tartotta volna olyan komolynak, hogy érdemes legyen megismerni. Tulajdonképpen csak a kifogásokat keresi, mert nem akarja megismerni azt az embert, aki szembesíti azzal, hogy a kicsi lánya már nem is annyira kicsi.

Vagy a másik szempont, párom családja. Ők az első hónapoktól kezdve folyamatosan hívnak családi rendezvényekre, szülinapok, ebédet, szalagavatók, minden ilyesmi, még karácsonykor meg húsvétkor is hiányoltak. Most kérdem én: az ember hol van szívesebben? És vajon hol tudják jobban, kiféle-miféle emberrel tervezi a jövőjét a gyerek? Szerintem ez nem elhanyagolható szempont.

Vagy mikor tini voltam, anyuékkal éltem. Oké, sosem aludt ott senki, én is csak szökőévente alhattam ott valamelyik barátnőmnél. Ez rendben van, elfogadtam, én ebben nőttem fel, nekem normális volt. Na de az, hogy teljesen ránk van bízva, kezdjünk amit akarunk magunkkal- télen, sötétben, éjszaka-, az szerintem nem egy felelős szülő gondolkodása. Mármint, elengedik a 16 éves kislányukat januárban, fagyban, már sötétben, oké, a hazaérési limit megvan, de a többit magasról letojják. Ha az aktuális pasijaim szülei is így gondolkodtak volna, hogy tök mindegy, hova mentek, csak ne itt legyetek, akkor sokkal veszélyesebb, egészségtelenebb tinikorom lett volna. Most idegenek vagy sem, zavaró-e vagy sem, a tinik amúgy is elvonulnak a saját szobájukba, olyan sok vizet nem zavarnak, akkor mégis, miért olyan átkos dolog pár órára beengedni a másikat a házba? Főleg, hogy akkor még a szülő meg is ismerheti közben az aktuális pasast, és érettebb, felnőtt, külső szemlélőként akár hatni is tud a gyerekére valahogy. Na, engem ez zavart folyton. Értem, hogy a családi ház nem átjáróház, értem, hogy idegen és amíg nem családtag, addig nem kíváncsi rá a másik, de én a magam gyereke érdekében úgy gondolom, hogy egyrészt ne egy rozsdás autó hátsó ülésén szexeljenek, másrészt meg ne tegyék ki maguknak este a sötétben mindenféle veszélyeknek.

Na, 22 évesen, egy eljegyzés küszöbén (bocsánat, hogy az eljegyzés előtt már szeretném, ha a szüleim ismernék a párom), bár gyermektelenül én így látom. Nyilván változni fog a véleményem, miután anya leszek, de azt elhatároztam, hogy határokon belül azért a gyerek érdekét tartom szem előtt. És a gyerekeimnek függetlenül attól, hogy én örülök-e neki, vagy sem, támogatom-e vagy sem, lesz párja. Ha hetente cserélgeti, akkor hetente cserélgeti. Amíg nem csak dugni hozzák haza, addig én úgy gondolom, biztonságosabb és kényelmesebb- na meg, nyilván én is tudni akarnám, kivel tölti az élete egy jó nagy szeletét- ha nem kell előlem rejtegetnie a partnereit.

"elhatároztam, hogy határokon belül azért a gyerek érdekét tartom szem előtt"

Mert csak ez az egy szempontod van. Mert te vagy a gyerek, a te érdekedet tartod szem előtt.

Az én szüleimnek nem volt problémája azzal, hogy ha hazavittem fiúkat. Nem mindenkit vittem haza, csak a komolyabbakat (konkrétan kettőt). Anya mindig szívesen megismerte őket, meg jártak hozzám akkor még barátnők.

(Azóta már nem a szüleimmel élek)

Most 25 éves vagyok, a párom 35. Egyelőre nincs gyerekünk, de a párom például biztosan nem viselné el, hogy átjáróház legyen a lakásból. 1-1 alkalommal eljöhetne a gyerek párja, de ismerem annyira, hogy rendszeresen nem nézné ezt jó szemmel. Ő itthon szeret kényelmes mackóban, alsónadrágban és hasonlókban lenni, nem hiszem, hogy ezt szívesen villogtatná a gyerek párja előtt is.

Szóval, bár én elég szabadosan nevelkedtem ilyen szempontból, nálunk valószínűleg erősen korlátozott lesz, hogy ki jöhet és mennyi időre.

Én se tudom felfogni, miért idegen lenne akit kerülgetni kell. Közben sok szülő fel van háborodva, ha a gyerek egy rossz szót szól ha jön valami 28. unokatestvér vendégségbe, és a gyereket kipaterolják a saját szobájából hogy majd ott alszik a kedves vendég.

Én sose fogom megérteni. Nálunk teljesen természetes volt, hogy a szüleim ismerik a barátaimat, (mármint barát barátokat), aztán mikor lett pasim, akkor őt is. Most a második kapcsolatomban vagyok. Mindkét párommal természetes volt, hogy péntek este összeültünk négyesben a szüleimmel, egész este beszélgettünk, ettünk-ittunk, társasoztunk... Családi programokra néha hívtuk a párom, néha nem. Kell idő nekünk hármasban is, de sokszor szívesen hívjuk a pasim.

Nem is tudnám elképzelni máshogy. Nem tudom miért kell zsigerből utálni a gyerek párját... Az ott alvás kicsit más tészta, de miért ne férne el +1 ember a gyerek szobájában? :D

21/L

Amúgy nekem fura, hogy a szülők nem akarják megismerni a gyerekük párját... Ha meg nem ismerik akkor természetes hogy féltik pl a lányukat (lányos szülőkre inkább jellemző az aggódás)

De egyszerűbb a gyereknek megmondani kerekperec hogy nem hoz fel senkit, "nehogy baja legyen", mint ráfordítani némi időt, hogy megismerjék a srácot.

Még nem vagyok szülő, de kb. úgy tartom jónak, ahogy én csináltam kamaszként. Egy komolyabb tinikapcsolatom volt, ő nagyon nem tetszett a szüleimnek. Nem is erőltettem a további találkozást velük, jobb volt a békesség. :) Végül nem jött össze a dolog egyéb okokból, így tárgytalan lett a dolog, de ha úgy alakul, hogy együtt maradunk, nyilván született volna kompromisszum előbb vagy utóbb. A többi 20 éves korom előtti kapcsolatom egy-két hetes vagy hónapos próbálkozás, együtt járás volt, így azokról részben csak hallomásból tudtak, részben egyáltalán nem.

A későbbi férjemmel 19 évesen jöttem össze, és mivel elég nagy köztünk a korkülönbség, vártam jó pár hónapot a bemutatással. Nem akartam borzolni a kedélyeket otthon, míg magam nem voltam teljesen biztos benne, hogy működik a dolog. Szerencsére azóta is együtt vagyunk, és a szüleim is azonnal megkedvelték, így ebből nem volt gond. Ott aludni csak akkor mentünk, amikor már együtt éltünk másik városban. A férjem elég óvatos, udvarias ember, nem szeretett volna zavarni.

Azóta elég sokszor, akár havi több alkalommal is előfordul, hogy náluk alszunk, hiszen már minden értelemben családtag. De ez egy hosszas folyamat eredménye, előtte sokszor találkoztak, ott ebédeltünk náluk ünnepek alkalmával, rengeteget beszélgettek, megkedvelték. Egy pár hónapos ismeretség után én magam éreztem volna kényelmetlennek, ha a családom nyakára viszek aludni egy számukra idegen embert.

Összességében szerintem időt kell hagyni és lehetőséget teremteni arra, hogy valóban családtagnak érezze magát a gyerek párja is, és a szülők se idegenként tekintsenek rá. Ez egy pár hetes/hónapos kapcsolatban lehetetlen. Vagy van ehhez türelem, és megéri a kapcsolat ezt a pontot, vagy nem. Ez utóbbi esetben pedig nem is baj, hogy nem ismerték meg jobban, hiszen csak jobban sajnálja mindenki a szakítást. :)