Miért "élvezem" a szüleim nyomorát? Miért akarok még ennyi idő után is bizonyítani nekik?

17 évesen elköltöztem otthonról, mert a családommal katasztrofális volt a kapcsolatom.

Nem, nem ment tönkre az életem. Leérettségiztem, majd külföldön tanultam és nagyon jó körülmények között éltem már akkor is.

Előtte anyáéktól mindig azt hallgattam, hogy folyton követelőzök, meg majd akkor lesznek méregdrága dolgaim, ha megdolgozok értük, stb. Nem éltünk igazán nagy lábon, átlagos életünk volt. A nővérem volt mindig a szemük fénye, én meg a bulizós, pörgős lányuk, akivel csak veszekedtek.

Több év telt el, jó életem van, de néha eszembe jut, hogy milyen jó lenne, ha látnák, ahogy élek és hogy nem jött be az, hogy "semmire nem fogom vinni az életben és szegény leszek"... Ráadásul tudom, hogy most pénzügyi nehézségeik vannak, a drága nővéremet 4 évre felfüggesztették és ezért szabályosan kárörvendek, legszívesebben elhívnám őket magamhoz 2 hétre, hogy lássák, hogy élek és utána visszamehetnének a szürke hétköznapokba, az adósságaik és a gondjaik közé.

Normális ez az érzés?