Hogyan tudom ezt feldolgozni? ( szülő halála, bővebben lent. HOSSZÚ)

Nem hinnem, h gonosz vagy. En nem karhoztatlak.

Egy hosszu, fajdalmas betegseg nem csak a beteget kesziti ki, de a korulotte eloket is. Nyilvan mindketten elfaradtatok. Latatlanban, ismeretlenul sem hiszem, h orultel a halalanak. Akkor meg sem szuletett volna a kerdesed!

Hidd el, neki is megvaltas volt a halal. Hiszen visszafejlodni, amikor mar nem tudja ellatni magat az ember, milyen kiszolgaltatott helyzet is lehet. Nem beszelve a fajdalmakrol.

Ne ostorozd magad! Ha ugy gondolod, h megtettel mindent, h szeppe tedd az utolso idoszakot, akkor nem vagy rossz, nem vagy gonosz!

Sajnalom, reszvetem!

Hasonló helyzetben voltam én is.Az utolsó három hétben otthon ápoltuk apukámat,ő is a kérdező által leírt állapotban volt már akkoriban. Apukámnak a tüdején volt a daganat,így csillapíthatatlan köhögési rohamok törtek rá.

Én pedig reggelente arra gondoltam,hogy miért nem halt már meg az éjjel...

Tudom ez így borzasztóan gonoszul hangzik,de amikor nem tudsz segíteni,tehetetlenül nézed a szenvedését,nem azért imádkozol, hogy minél tovább tartson ez a rémálom.

De a gondolataim miatt a mai napig szégyent, bűntudatot érzek ,most is elsírtam magam amíg ezeket a sorokat írtam.Több mint 8 éve történt, de nem tudok magamnak megbocsájtani.

Nem

Tegnap vesztettem el egy közeli hozzátartozómat szinte ugyanígy (ő mar az intenzívre nem jutott be)

A fájdalom meleltt bennem is van egy kis öröm, barmennyire is morbid..

Neki jobb így, már mindenkinek jobb így..

Én azt érzem, hogy odafenn megkönyörültek rajta, és a családon is.

Ez az állapot borzasztó, felfoghatatlan, felőröl mindenkit..

Ne legyen bűntudatod, ez egy természetes reakció...

Nekünk az orvos mondta, a mit lehet tenni kérdésre:

Imádkozzunk, hogy minél hamarabb vége legyen..

Sajnos ez van...

A legtöbb ember nem ilyenkor veszti el a szerettét, amikor valőjában meghal, hanem amikor már látja, hogy nem fog meggyőgyulni

Onan már amikro eljön a vége, csak megkönnyebbülés.

Részvétem

Ne szégyelld magad, hisz' nincs miért. Te mindent megtettél érte, amit csak lehetett. Szerintem természetes, hogy valahol megkönnyebbülést éreztél, hiszen az ő szenvedései véget értek, illetve a tieid is. A közvetlen családot nagyon meg tudja viselni egy ilyen betegség, pláne ha még a végstádiumban is otthon ápolják a hozzátartozót.

Nagypapámat vesztettük el hó elején, ő is rákos volt. Szörnyű volt őt így látni, és nem mondom, hogy vártuk a halálát, de rossz volt látni a szenvedését (ennek ellenére eszünk ágában sem volt elfekvőbe vinni). Végül őt is elvitte a mentő az utolsó útjára, másnap pedig meg is meghalt.

Idő kell, de túl fogsz jutni ezen, viszont ehhez az is kell, hogy még véletlenül se érezd magad egy szégyentelen gonosz embernek. Nincs okod rá, hidd el!

Utólag sok mindent megbán az ember, de hidd el nincs miért. Tudom hülyén hangzik, de ülj le, gyújts egy gyertyát és mondj el mindent az elhunyt szülődnek, mintha csak ott ülne veled szemben. Mondd ki a fájdalmadat, akár így, akár másnak is.

Nem vagy rossz ember, de ez tényleg egy olyan helyzet, amit nem lehet ép ésszel végigcsinálni! Aki nem élte át, az nem tudja mennyire megviseli az egész családot egy ilyen betegség. Nem csak fizikailag, hiszen hozni-vinni kell a kórházba, mozgatni kell, etetni, fürdetni, hanem pszichikailag is. Feldolgozni, hogy néhány hónapja még semmi baja nem volt, mostmár pedig egy emberi roncs. Feldolgozni a tényt, hogy meg fog halni és túlélni a mindennapi harcokat... Egyáltalán nem könnyű és ilyenkor bizony csukott ajtó mögött néha kiszalad egy-két olyan mondat, vagy gondolat, ami később marcangoló fájdalmat okoz. Nyilvánvalóan egyikünk sem gondolta kimerülten, feszülten komolyan azt, hogy "bár meghalna már".

Fura, de én is megkönnyebbülést éreztem. Persze a szívem egy része vérzett, ugyanakkor nagyon jól tudtam, hogy nem csak a szerettem szenvedései értek véget, ezzel az enyémek is. Nem emberként élt már, csak vegetált, ez senkinek nem volt jó. Nem csak nekem nem, neki sem. Eljön a pillanat, amikor tudni kell elengedni a szerettünket és nem szabad kétségbeesetten kapaszkodni belé olyankor, amikor már nem élet az, amit él. Neked ez az elengedés akkor jött el, amikor elvitték a mentők a szerettedet.

Ne ostorozd magad!

Egyébként érdekes az, ahogy nagyanyáink, dédszüleink még az orvosláshoz, élethez álltak. Sosem hallottam tőlük olyat, hogy mindenáron meg kell gyógyulnia valakinek, ellenben olyan hallottam, hogy valaki az autóbalesetet szenvedett unokájára mondja azt mély közönnyel, hogy jobb lett volna neki, ha meghal. Pedig nagyon szereti! A mai orvostudomány esélyt ad azoknak az embereknek, akiknek több helyen medence és combcsont térése van, az elmozdult csontok, pedig szétszaggatták az alsó belsőszerveit. Sosem lesz már teljesértékű ember, de kitudja 20 év múlva mekkora előrelépés történik az orvostudományban, amivel elviselhetővé teszik az életét. Nagyanyáink életében még megváltás volt a halál ilyen balesetek esetén és ezt ők így is életék meg.