Hogy fogjátok feldolgozni, mikor Anyukátok meghal?

Aki megszületik, annak meg kell halnia. Ha ezt nem tudod elfogadni, elég nehéz életed lesz.

Nyilván hiányzik nekünk, akit szerettünk, de az ő élete (hívők esetében a földi élete) véget ért. Van akinek sok év, van akinek kevesebb, sokaknak nagyon kevés jut, de ez az ő élete, ő így volt értékes ember. Egy felnőtt halálát, akit már nem kötnek kötelezettségek az élethez (felnevelte a gyerekeit, gondozta és eltemette a szüleit) számomra sokkal könnyebb elfogadni,mint egy fiatalét, ne adj'isten kisgyermekét. Náluk tényleg csak az örök életbe vetett hit sefgít. De a halál az élet része, történnek balesetek, vannak halálos kimenetelű betegségek. Egyszer pedig mindenkinek meg kell halnia, hiszen új gyermekek születnek, és az élet csak így folytatódhat tovább.

Nekem az a gáz, hogy nem tudok gyászolni. Ha eszembe is jut egy halott szerettem/ látok valakit, vagy állat esetén egy olyan színű macskát/fajtájú kutyát, csak megjegyzem magamban, hogy "jé, de hasonlít". Eszembe jut a hangja, a nevetése, de ennyi.

Mikor mamám ősszel meghalt, nem sírtam, és nem azért, mert olyan mély volt a fájdalmam, hanem, mert sosem állt hozzám közel: mindig kellemetlen volt, mikor átjött hozzánk, nem lehetett miatta játszani, mert beszélgetni kellett, ami abból állt, hogy 90%-ban ő beszél, 10%-ban a többi 5-6 ember, aki akkor ott volt, és az is kb akkor, míg levegőt vett.

Cicáink halálán sírtam (a sajátom hiánya kb 2 hónapig tartott, és fél évig jutott eszembe gyakran), de nem visel meg annyira, mint a nővéremet, aki most is hiányolja a 3 és fél éve meghalt cicáját.

Másik, még élő mamám nővérei közül az egyiket megsirattam, de rá mindig "halottként" tekintettem, azóta csodáltam, hogy még él, mióta 3 éves voltam. Az idősebbik nővérét, akit jobban kedveltem, nem sirattam meg, mert aznap este elmentem otthonról, és úgy elkábított a szerelem napokra, hogy egyszerűen nem tudtam gyászolni, és a temetésen is csak mamám sírása miatt lettem szomorú.

Igazából a halál nekem nem ezt a hiányérzetet szokta hozni, hanem a bűntudatot, hogy "miért nem érzek semmit?". Általában rájövök, hogy azért, mert kötődési gondjaim vannak, de nem értem, miért csak én vagyok ilyen a családból. Szabályosan félek attól, mi lesz, ha anyám/apám/másik mamám/kisebbik tesóm, akiket tényleg szeretek, meghalnak, és mindenki megsiratja majd őket, én meg csak állok majd, mint egy darab fa, és nem érzek majd semmit, megint csak sajnálatos azok iránt, akik sírnak. :/