Nem fogom tudni elengedni a gyermekeimet, képtelen leszek leválni róluk. Van, aki érez hasonlót?

Amikor a legidősebb fiamat beírattam az iskolába, bőgve mentem haza:-( Szörnyű volt arra gondolni, hogy a kicsi fiam már iskolás, haverjai lesznek, és nem én leszek az első az életében. Csak úgy tudod elfogadni ezt, hogy az iránta érzett szeretetedbe kapaszkodsz, és folyamatosan tudatosítod magadban, hogy neki teszel jót, ha fokozatosan elengeded a kezét. Az apák sokat tudnak segíteni, az ő (egyik) szerepük az, hogy kivigyék az életbe a gyereket. Beszélgess a gyerekkel, ha éppen olyan hangulatban van, meséltesd a barátokról, az érdeklődési köréről (még ha nem is érted, vagy nem érdekel:-)), bátorítsd, hogy hívja el néha hozzátok a haverokat, velük is beszélgethetsz - az én srácaim már 20 felett vannak, jópárszor velem beszélték meg a haverok a gondjaikat. Az a legnehezebb, amikor hibázni hagyod őket, de muszáj - nem őrizheted üvegbura alatt, mert sose tanul meg felállni a kudarcok után.

Szóval, fel a fejjel, túl fogod élni - lehet, hogy egyszer majd Te is számolod a napokat, mikor mennek már vissza (másfél hónap után) az egyetemre:-) (másnap meg persze már hiányoznak:-().

Hogyan lehet elfogadni? Egészséges életszemlélettel.

A szülőkről való leválás is az élet része. Ezalatt nem azt értjük, hogy megszakad a kapcsolat, nem fontosak már a szülők, vagy nem szeretjük őket. De az önállósodás, a függetlenedés természetes élettani folyamat, akkor van baj, ha ez nem kezdődik el bizonyos kor felett. Ez hozza magával, hogy társat találnak maguknak, akivel boldogok lesznek (jó esetben), és ő lesz a legfontosabb az életükben, majd később a saját családjuk, gyerekeik. Nagyon önző dolog lenne elvárni, hogy ne így legyen. Mi akkor is szeretjük őket, számíthatnak bármikor ránk, ha háttérbe szorultunk emiatt. Ez nem baj, sőt, jó. Hiszen egy szülő legnagyobb boldogsága, ha a gyereke boldog, az élete révbe ér. A mamát ugye mégsem veheti feleségül, vagy mehet a papához? Aki nem tudja elengedni a gyerekét, megérteni, hogy felnőtt, önálló élete van, az önző, nem őt, hanem magát szereti.

Nem gond, leválnak ők maguktól is, csak az neked lesz szr.

Értelmes gyerek megoldja, nem kell félteni.

Amúgy én ezért haltam majdnem meg:

- apa összeköltözött a mostohámmal

- 18 éves létemre kötelező volt vele mennem > mert nem tudott elengedni

- és hat évig pokolban éltem utána, mert a kedves "anyuci" gyűlölt

Ha 18 évesen elenged (mondtam neki a kolit, albérletet, de nem nem és nem; zsarolt), akkor lenn életem 25 évesen.

Talán úgy a legkönnyebb elfogadnod, hogy érzed, ezzel velük teszel jót. Nincs rosszabb egy majdnem felnőtt gyereknek, mint amikor a szülei magukhoz láncolják és a szeretetükkel zsarolják. Igazán boldogtalanná lehet így tenni őket.

És gondolj arra is, ha felnőnek, neked is lehet végre önálló életed, több időd önmagadra, kirándulásokra, programokra.

"Hogyan lehet elfogadni, hogy ez az élet rendje?" - így!:)

Gondolj arra, hogy Te is voltál gyermek és felnőttél, leváltál a szülőkről. A gyermek nem a birtokuk. Te magad írod, önálló, független lényként illene őket kezelni.

A szülővé válás egyik "legbecsapósabb" kérdése, hogyan tudjuk felnevelni gyermekünket. Míg nagyon sokan a pénzben látják a megoldást (jelzem, persze, hogy joggal) addig egy gyermeknél a szeretetben és bizalomban való nevelkedés a legfontosabb, és nem feltétlen a pénz.

Ha szereted a gyermeked, elengeded, akármennyire is nehéz. ...Ez utóbbi, a felnőtt viselkedés egyik legalapvetőbb eleme. Sajnos még mindig ritka az olyan szülő, aki nem csak a pénzben látja a gyermekvállalás felelősségét, hanem az egészséges szülői-emberi minták megmutatásában és megtanításában is.

Te feltetted a kérdést, és ez szerintem már nagyon jó!:) Kérlek, fogadd el a válaszokat is:).

Élvezed minden pillanatát a növekedésüknek, élvezd is ki addig, amíg lehet:) Utána meg engedd el őket. És ha egészséges mintát adtál a kezükbe, boldog felnőttekké válnak. Amennyiben ez így alakul, büszke lehetsz majd magadra!:)

Bizony ez az élet rendje, de ez nem egyik napról a másikra történik, hanem folyamatosan önállósodnak. én nemrég költöztem el otthonról, egyetemista lettem ráadásul elég távol. tehát ugyanez a dolog volt otthon.

De azért mert nem a szüleimmel élek, attól függetlenül még édesanyám az első. Gyakran beszélünk, és mindig neki mondok el minden először. Tehát a gyereknevelés öröme még vissza fog térni, amikor rájössz hogy még felnőttként is fontos vagy nekik.

Akkor érezném magam rosszul, hogyha a családom most siránkozna, hogy milyen ritkán látnak, stb... Ez a gyereknek is rossz, hogyha az anya nem tudja elfogadni. Tehát ezt nem tragédiának kell felfogni. Mert akármennyire is felnőnek, az anya az mindig anya marad, és ha őszinte közöttetek a kapcsolat, akkor hozzád fognak fordulni, és nálad mindig otthonra találnak majd.