Mániákus depressziós vagyok? Miért nem tudom elengedni a sérelmeket?

Sziasztok. 17éves lány vagyok. A szüleimmel egyre rosszabb a kapcsolatom. Gyerekkorom óta nem szeretem őket (tudom, hogy ez közhelyes és egyből önző kis dögnek érzem magam ahogy leírtam, de ez van.) mert mindig csak szidást kaptam tőlük. Kisgyerek koromban sose foglalkoztak velem, csak ha leszidtak valamiért, mert a nővérem sokkal problémásabb gyerek volt, mindig hisztizett én meg elvoltam egyedül, utáltam ha emberek vannak körülöttem. Mindig magamat okoltam mikor szidtak. Egyszer mikor 3 éves voltam annyira haragudtam magamra egy ilyen felpofozós-szidós-üvöltözős incidens után, hogy összeszurkáltam ollóval az óvodai fotóimat. Mikor elkezdtem kamaszodni, persze már elkezdtem őket is okolni, de ettől még nem szerettem jobban magam. 11 évesen merült fel bennem először, hogy meg akarom ölni magam. 12évesen hobbimmá vált, hogy fiúnak öltözöm, amiért apám persze egyből le gusztustalanozott, pedig eredetileg csak poénból csináltam. 13 évesen már eljártam otthonról, ittam, mindig punkokkal lógtam, de őket egyáltalán nem érdekelte kikkel vagyok. Néha mondták, hogy "azt sem tudom kik a barátaid" és kész.. nem is tudom hogy kéne velük beszélnem, nem bízom meg bennük egyáltalán, nem tudom szeretni őket az anyagi dolgok miatt amiket kapok tőlük, mert soha sem kaptam tőlük figyelmet vagy szeretetet. Pedig tudom, hogy szerencsés vagyok és sok helyre eljutok, sok mindent megkapok amiről mások csak álmodoznak de én ennek nem tudok örülni, mert ezeket a dolgokat is mindig csak felróják, hogy bezzeg ők mi mindent megvesznek meg mindenhova elvisznek én meg csak egy hülye hisztis kis pcsa vagyok. De azt hogy én tökéletesen meglennék ezek nélkül, és csak egy kis elismerést kérnék a cuccaim helyett elengedik a fülük mellett. Pedig hosszú évek óta mondom. Az utóbbi időben pedig csak egyre rosszabb. Mikor nyaraltunk, akkor derült ki, hogy felvettek az egyetemre ahová jelentkeztem. Hónapokig nagyon keményen tanultam az érettségire, reggel kinyitottam a könyvet, este pedig becsuktam, még enni is elfelejtettem, 5kgot fogytam is ez alatt az idő alatt. Ráadásul az emelt érettségim után nagyon beteg lettem, és a többi tárgyra csak 3napom maradt felkészülni, és így is 4-es 5-ös lett minden. Erre apám ennyit mondott, szó szerint idézem: "Most egy kicsit büszke vagyok".. és ez soha többé szóba se került. Na és mikor kiderült, hogy felvettek, reggel olvastam az sms-t és nagyon örültem, mondom hogy FÖLVETEEK!! erre senki nem reagált semmit, még 3x kellett megismételnem hogy ennyit kinyögjenek, hogy "de ez eddig is egyértelmű volt". Innentől kezdve az egész nyaralást végigbőgtem, rossz hangulatom volt, de ezért is csak én lettem leszidva mert a fancsali képem elrontja az ő nyaralásukat. 1x apám megpróbált mentegetőzni, hogy pedig ő amúgy dicsekedni szokott velem csak nekem nem mondja, hogy nehogy elbízzam magam. Ettől olyan szinten ideges lettem, hogy 1. mégis miért dicsekszik azzal, amit én, csakis én, egyedül én értem el, ő pont sz.art az egészre, arra hogy én tanulok, csak piszkált, hogy én csak a gépen lógok, miközben ONNAN TANULTAM, 2. hogy nem látja hogy egész életemben egy darab kakinak éreztem magam miattuk. Üvöltöztem vele egy sort, mert tényleg teljesen eldurrant az agyam.. NA azóta én vagyok az aki mindenkit utál, akit mindenki utál, még a barátai is és amúgy is egy antiszociális menthetetlen elmeroggyant hü.lye haszontalan pi.csa. Pedig engem amúgy mindenki úgy ismer, hogy közvetlen, barátkozós, vicces vagyok, egy csomó hülye szokással, úgy mint aki szeret élni, bulizni, beszélgetni.. Viszont ha itthon vagyok, sose szoktam kimozdulni a szobámból, inkább az interneten szoktam olvasgatni, beszélgetni, PCjátékokkal játszom vagy a patkányaimat szeretgetem.. egyszerűen megfojt a lakásunk légköre, ez a távolságtartó, belesz.arás, a "már úgyis mindegy" hozzáállás. Egyszerűen megkönnyebbülés kitenni itthonról a lábam. Gyűlölöm ezt az egészet ami itthon van. Anyám kötelező 1óra hisztijét minden nap. Azt hogy hazamegyek könnyes szemmel, mert annyira örültem, hogy jön a kedvenc előadóm magyarországra koncertezni, elújságolom anyámnak és erre ő kb elbőgi magát hogy mekkorát csalódott bennem hogy így tudok valamiért lelkesedni.. Azt hogy ha apám hazajön akkor mindenkinek halál csöndben kell lennie különben a nap hátralévő részében üvöltözés lesz. Azt hogy folyton példálódzgatnak, hogy sose tudják beismerni hogy tévedtek vagy elrontottak valamit, hogy mindig azzal jönnek, hogy "próbáld ki hogy egyszer ezt meg ezt csinálod, és akkor hogy viselkedünk majd veled" stb. (nem mellékesen kipróbáltam, 1hónapog eltűrtem minden bsztatást, kitakarítottam az egész lakást, kedves voltam, próbáltam beszélgetni, de apám elhajtott hogy neki erre nincs ereje se ideje mert fáradt és amúgy is őt nemérdekli amit mondok.. és amit 5percnél tovább maradt egy üres pohár az asztalon, már kezdődött előlről a "sose lehet elrakni semmit?!" "lusta disznó sose raksz el magadután semmit" stb stb. Tehát mindig mindenben csak a rossz van nézve.. És most csúcsosodott ki az egész, azért, mert nem kaptam meg egy e-mailt és így nem pótoltam a kollégiumi jelentkezésben pár dolgot.. és nem vettek fel kollégiumba. És ez most azért van, mert nekem mindig minden fontosabb, és sz.arok az egészre, és ők szenvednek miattam mindig és én mindig mindent csak elb.aszok. Mondtam nekik, hogy igen, azt most rohadtul elcs.esztem, ez van már nem tudok mit csinálni.. fél percre rá apám megszólal (miután üvöltözött velem mint egy kutyával, hogy takarodjak a szobámba) mögöttem mikor megyek a szobámba (de mint aki legszívesebben lelökne a lépcsőn aztán leköpne) hogy legalább annyit mondanék hogy elb.asztam. Nem akartam elhinni... Természetesen ezután jött még egy félórás szónoklat arról, hogy én mostanában mindig mindent sorozatosan elb.aszok.. csak azt nem tudom, hogy mit.. leérettségiztem, fölvettek.. ez volt az egyetlen amit "elcsesztem" meg a drágalátos nyaralásuk.. amit maguknak cssztek el nem mellékesen..

Ráadásul van bennem még egy hatalmas dilemma, mégpedig az hogy nemrég vallottam be magamnak hogy transzneművagyok. Nem vonzódom a lányokhoz, de gyűlölöm hogy lánynak születtem és hogy így kell leélnem az életem. Viszont apám teljes mértékben irtózik minden ilyen embertől és szíve szerint kiirtana mindenkit aki kicsit is eltér az átlagtól. Szerinte akinek tetkója van az deviáns magamutogató börtöntöltelék.. (de azért a Tankcsapda a kedvenc együttese, akik ki vannak varra, haha.. )

Egyszerűen szánalmasnak találom őket amiért rajtam töltik ki a dühüket (mert anyámra ha rájön az ötperc képes futni utánam, és teljesen random összefüggéstelen hülyeségeket üvöltözni nekem, mert épp nemjutott jobb az eszébe, úgy viselkedik mint egy 13éves akinek világfájdalma van. Mint én..)és magamat is amiért ez ilyen mélyen érint és képtelen vagyok még mindig szemet hunyni fölötte. Mindig megpróbálom, és volt hogy ment is vagy fél évig, de aztán újra kijön és nem bírom tovább és bőgök meg magambafordulok mint egy kisgyerek..

Tudom hogy ez így nagyon sok és nagyon hosszú, de muszáj volt kiírnom magamból.. nem tudom hogy mi lesz, nem látok már semmi esélyt arra hogy valaha normális családom lesz akiktől nem kapok gyomorgörcsöt ha meglátom őket..