Jogosan neheztelek az anyámra?

Gyerekkorom óta kiölt belőlem mindig, mindennemű ambíciót. A középsulimat sem választhattam meg, oda kellett mennem, ahova ő akarta. Érettségi után mindenképpen egyetemre kellett mennem, hogy tanár legyek. Szerettem volna okj-s képzést végezni, valamint szakácskodással és kertészkedéssel foglalkozni, de amint előálltam otthon ezekkel az ötletekkel, mindig leordított, és hallani sem akart arról, h ott hagyjam az egyetemet "mert nekem a tanári munka való csak, a fizikai munkába belehalnék". Most 26 évesen mosogatásból élek, és mivel nincs szakmám, esélyem sincs arra, h rendes melóm legyen, klasszikus bölcsész-diplomás felállás.

Anno szerettem volna zenélni, de a gitárvásárlásról megint csak lebeszélt az anyám, mondván, hogy vannak fontosabb dolgok is az életben, amikor pedig be akartak venni egy zenekarba énekesnek, nem tudtam eljárni a próbákra, mert a mutter csőd szélén tengődő vállalkozásában kellett ingyen dolgoznom. Arról nem is szólva, h a mai napig bele akar dumálni abba, hogy hogyan öltözködjek, hogyan hordjam a hajam, stb. Ráadásul nemrég összejöttem egy lánnyal, de anyám már most ellenzi a dolgot, mondván, hogy szerinte a barátnőm csak kihasznál.

Most csak én reagálom túl a dolgot? Vagy jogosan van elegem abból, hogy az anyám ambícióinak kell megfelelnem, és végül mindig én szívom meg? Mert eddig ahányszor hallgattam rám, mindig ráb@asztam...

26/F