Javára válik a gyereknek ha egyszer-egyszer megpofozom?

Én inkább azt mondom, a tiszteletet ki kell érdemelni, de nem veréssel.

Következetesen büntetni kell, apróságokkal amik nem tesznek kárt, de ezeket az új csodakönyveket ember a kezébe ne vegye, mert így lehet felnevelni egy kibírhatatlan generációt.

Én nem a saját példámmal jövök, mert sajnos nálunk anyu mentális betegsége miatt brutálisan ment a lelki terror, így ez nagyon szélsőséges eset lenne.

De a barátnőm pár évvel fiatalabb nálam, az ő anyja a feljebb említett "hagyjuk rá, majd megnyugszik" módszert alkalmazta egész életében.

Felnőtt fejjel akármennyire is szeretem, elviselhetetlen. Meg van győződve róla hogy csak neki lehet igaza, másokat nemhogy nem hallgat meg, egyenesen megsértődik bármilyen ellenvélemény hallatán. Ha az ember ki meri húzni nála a gyufát, egyszerűen napokra eltűnik és elvárja, hogy a "bűnbak" keresse meg akkor is, ha ő volt a hülye.

Képtelen ellátni magát, mindent a feneke alá kell tenni, magától nem kezd semmibe, lusta mint a disznó.

Ez lenne a normális emberi viselkedés?

Sajnos nálam párjára talált, ha nem keres én sem keresem, kénytelen visszasunnyogni és elmondani a problémáit, megbeszélni a dolgokat. Pár év alatt többet neveltem, mint a saját anyja.

Büszke vagyok rá, hogy sikerült embert faragni belőle. Itt is látszik, hogy az ilyen idióta viselkedés mindig a szülő rossz nevelésének hibája.

Én mondom az a pár pofon nem árt annyit, mint ez a mai modern felfogás.

Gondolom, 1-2 jó időben adott pofon megteszi a hatását, pl ha szemtelen a gyerek, nem lehet máshogyan megfegyelmezni.

Engem "apám" régebben többször is megpofozott, de nem azért, mert veszekedtem, cirkuszoltam, hanem olyanért, hogy beszélgettem valaki mással, nem tetszett neki amit mondtam, de olyan is volt, hogy félreértette a mondatot, odajött és lekevert nekem egy nagyot.

Semmi pozitívat nem ért el vele, mert őt évek óta gyűlölöm ezekért, rettegek bármilyen fizikai fájdalomtól, félek az üvöltözéstől, rendszeres fejfájásaim vannak, szóvap bennem ez nagyon rossz nyomot hagyott. Nem sok jóra vezet a fizikai bántalmazás, azt hiszem.

Úgy látom itt a verés a menő:)

De hát magyarországon vagyok, mit várjak? :D ti még a daját országotokat sem tudjátok visszaszerezni! :D

Engem is sokat bántott anyum, de csak annyit ért el vele, hogy féltem tőle, nem bíztam meg benne, nem mondtam el semmit neki.

Apum nem bántott, ő szeretettel és következetességgel nevelt, ami javamra vált.

Ha pofozással neveltek, ne csodálkozzatok, hogy a fiatalok elzüllenek, elhagynak titeket.

jó én megbocsájtottam Édesanyámnak, de nem biutos hogy mindenki meg tud!

A pofon a szuloi tehetetlenseg eszkoze. Es van olyan, hogy az ember tehetetlen. Pillanatnyilag meg van az eredmenye, de hosszu tavon olvashatjuk a fenti hsz-okban,hogy mennyire hatasos...

Ha az ekenyeztetes es a kovtkezetlen neveles gyumolcset egy pofonnal akarjuk helyrehozni, nem jarunk jo uton. Viszont a mai "annyit ersz amennyid van" vilagban baromi nehez kovetkezetesen nevelni, foleg hogy reggel mesz, este jossz, honapokig nem is latod nappali fenynel a gyerekedet...

A kérdésed nem új dolog, visszatérően szerepel ezen az oldalon.

Nem tudom, tudsz-e róla, hogy az (EU) törvény szerint bűncselekménynek minősül, ha otthon a szülő a gyerekre emeli a kezét. Testi fenyítés. Hogy ezt a törvényt a köztudatban is egy negatív cselekményként értékeljék az emberek, ahhoz idő kell. Évek, évtizedek.

Én magam is anya vagyok, 3 iskolás korú gyerekkel. Nyilván előfordul, hogy a szülők néha nehezen viselik a serdülő korú gyerek hangulatváltozásait. Vagy az ovis gyerek dac korszakait. Sok válaszadót a saját szüleik is vertek, pofoztak. Alkalmanként, rendszeresen, kicsit, nagyon. A válaszadók nagy része liberális a szüleikkel szemben, azért mert úgy érzik, hogy semmilyen lelki károsodás nem érte őket. Éppen ezért le is pontozzák azokat, akik a pofozkodás ellen vannak. Nos, engem is pofozott az anyám még serdülőkoromban is, ehhez elég volt egy buta vélemény nyilvánítás egy bagatell témában. Akkor gyűlöltem az anyámat érte, utána felnőttként nem tulajdonítottam neki jelentőséget, anyagilag is támogattam őt - erőmön felül -. Aztán jött egy idegösszeroppanás - nyilván más dolgok miatt is -, és újraéledt a tehetetlen megalázott életérzés. Újra kicsinek, gyengének és kiszolgáltatottnak éreztem magamat. Jelenleg ugyan tartjuk a kapcsolatot - egy-egy levélben -, de már 3 éve nem látogattam meg őt. A gyűlölet elmúlt, sok mindent jobban megértek azóta, csak egyet nem: az erőszakot. Nem értem meg, és nem is tolerálom. Ha nálunk a családban "elszakad a cérna", szemtelen a gyerek, akkor ha már nem bírom szavakkal, akkor inkább elhagyom a szobát, nehogy megüssem. Igy van ideje a serdülő gyereknek (is), hogy lehiggadjon és magába szálljon. Röviddel utána MINDIG elnézést kér, ha megbántott, és elmondja, hogy megértette a helyzetet, és elmondja, hogy ő hogyan látja az adott szituációt. Szerintem az a szülő-gyerek kapcsolat, ahol a felek kölcsönösen tisztelik és elfogadják egymást, nincs is szükség pofonokra, se alkalmanként, se kicsit, se nagyon. Hogy hogyan éri el a szülő, hogy tiszteljék, az nem könnyű dolog. Sok párbeszédet igényel családon belül. Sok türelmet igényel, sok időt vesz igénybe. De megéri az eredmény. És időben el kell kezdeni. Egy óvis is sok minden megért, egy iskolás gyerek még többet. Ne becsüljük le a gyerekeink képességeit. A nagyvilág tele van erőszakkal. Senki nem kérdezi meg magától, hogy miért? És senki nem tesz ellene? Vagy már megszoktuk? Én nem szoktam meg. Tegyünk ellene: kezdjük el a saját családunkban! Erőszak helyett párbeszéd!