Ti milyen tanácsokat adnátok jelen helyzetemben vagy a jövőre nézve?

Szeretném elmesélni (röviden) az életem történetét,mert kíváncsi vagyok rá,hogy ki mit gondol róla,vagy milyen tanácsokat adnátok.Kezdem a legelejéről:

7 hónaposan születtem,mindössze 1 kg-mal...innentől a kis csecsemő koromat inkubátorban töltöttem. Majd a későbbiekben a fejletlen tüdőm miatt sokszor befulladtam,asztmás jellegűen,így sok időmet kórházban töltöttem. A szüleim kiskoromban sokszor megvertek,néha a saját élvezetük miatt piszkáltak és megsirattak. Édesanyám mindig kiabált és durva volt,apám pedig vagy a számítógéppel játszott vagy megvert és ordított velem...nagyjából ez ment 6-7 éves koromig,az egyetlen személy aki megvédett az a nagymamám. Náluk laktunk egy ideig...de hamar elköltöztünk. Édesapám családja nagyon szeret engem,de mégis tiltanak tőlük...bár vannak velük is kisebb problémák,de tényleg szeretnek. Mikor iskolába kezdtem járni,és megszületett az öcsém,akkor kicsit visszavettek magukból. De hamar rá kellett jönnöm,hogy ez azért van,hogy nehogy megtudja bárki is. Mikor megszületett az öcsém,apámnak egy álma vált valóra,rólam hamar megfeledkezett. Emlékszem: Én az ágy szélén ültem,és az öcsém (mikor még kisbaba volt) a hordozójával eggyütt leesett az ágyról és sírni kezdett.Az apám rögtön ordítani kezdett velem h miért nem vigyáztam rá jobban,és megvert...és megrugdosott miközben a fürdőszoba padlóján feküdtem sírva...Minden este sírva aludtam el és vártam a napot,amikor elmehetek innen. Az összes álmom színte csak arról szólt ,hogy hogy mehetnék el otthonról. Az idő és az évek múlásával az apám egyre jobban kivételezett az öcsémmel. Noha továbbra is folyton a számítógépén játszott,mégis ahányszor a tesómmal vitáztunk,annyiszor adott neki igazat. Mindig az öcsém előtt szégyenített meg,így várható volt,hogy előbb-utóbb ő is ezt teszi. Sokszor verekedtünk,az öcsém pont olyan agresszívvá és idegbeteggé vált,mint az apja,és mindig én voltam a vesztes,én kaptam bűntetést és szidást,még akkor is ha ő kezdte. Tanulmányaim során megtanultam könyvet-verset írni (ami a helyi lapban is szerepelt),ráadásul nem is akárhogy tudok rajzolni...mégis...ha bármilyen eredményt elértem,őt nem érdekelte...csak a kisfiával foglalkozott és néha még vele se. 13-14 éves koromban eljutottam arra az idegállapoti szintre,hogy vagdossam magam. Természetesen ezért mindig megbüntettek. Egyszer elszöktem az iskolából,mert nem akartam soha többé haza menni. Pchihológusnál voltam többször is....akkor is amikor mindet elmondtam a helyi családsegítő szervezetnek,akik megpróbáltam engem hülyének titulálni,hogy ne tudjak otthonról elköltözni.(nagyot ugrok az időben) Már 15 vagyok (jelenleg). A kivételezés ugyanúgy folytatódik,a verések abba maradtak (mert már túl nagy vagyok), és középiskolába járok. A dologban annyi a csavar,hogy elmondtam,hogy leszbikus vagyok...apámat nem érdekelte,de anyám a mai napig nem fogadja el és vitatkozunk. Napról-napra nehezebb az itthoni lét,Hál' Égnek van két legjobb barátnőm akik mindig kicsit segítenek. Viszont a nagymamáméktól végleg eltiltottak családi perpatvar miatt...Középiskolába járok,rendőrnek készülök,de ha bármit is mondok vagy teszek akkor ők tönkre teszik a tanulmányaim és az életem...és én mégis bizakodva várom a napot mikor majd szabad leszek...mikor a magam ura leszek...olyan csodás lesz,de mindez még 3 év...

Ennyi lett volna...ki mit szól hozzá? Már azt is megköszönöm ha végig végig olvasta...