Ez nem lehet betegség, ugye? Mivel győzzem meg? Hogy értessem meg vele, hogy ezt nem én irányítom?

Anyával ma délután volt egy kis vitánk és azóta nem hagy nyugodni, amit mond. Van egy fiú, akit 5 éves korom óta ismerek és kb. 12 éves korom óta bele vagyok zúgva... A baj az, hogy hamarosan 17 éves vagyok, jövőre érettségizünk, még sincs köztünk semmi barátságon kívül. Azért beszélünk néha, mert az ő legjobb barátja az én legjobb barátnőmmel van együtt és osztálytársak vagyunk. Én próbáltam elfelejteni, tényleg. Fél évet külföldön töltöttem, volt néhány barátom is, de bármit teszek, mindig a fejemben van. Fél éven át nem láttam, mégis az első mosolyától a plafonon voltam, amikor találkoztunk. Senkinek nem ismertem be, de azalatt az idő alatt azért nem voltam itthon egyszer sem, mert reméltem, hogyha nem látom, elmúlik.

A másik pedig az, hogy anya szerint emiatt van az, hogy ennyit törődök a külsőmmel és hogy ilyen szinten szeretek vásárolni, mert a megvásárolt dolgokkal próbálok kompenzálni.

És most kitalálta, hogy nagyon aggódik, meg hogy tuti ezért utazok el és hogy nem normális már ez.

De hiába piszkál ezzel, ezt nem én irányítom.

Mit csináljak, hogy megnyugodjon?