Ez általános lenne? Egy szülőnek nem a biztatás és támogatás a dolga? Érdeklődöm, nem felháborodom.

Ma sikeresen megbuktam harmadszor a vezetés vizsgán. Harmadik alkalommal. Banális hiba, későn vettem észre egy gyalogost, nem engedtem át. De különben önmagával a vezetéssel, autókezeléssel nincs gond. Meg különben is, van ilyen, rengeteg ismerősöm ment át sokadszorra. Nem érzem tragédiának, Budapesten mindenki mondja, hogy őrült a közlekedés.

De mindegy is. A bevezetőből már lehet sejteni, hogy mi a konfliktus fő forrása. Apámmal alapjáraton rossz a viszonyunk, akármikor akármit csináltam, dícsérni soha, de a legkisebb hibáért szidott. Hogy én nem viszem semmire, meg a szokásos szöveg. Hülye vagyok, stb, holott egyetemre járok, 500 pontos érettségivel jutottam be, a gimiben is mindig legalább 4es volt az átlagom, pedig a város legnehezebb gimijéről van szó. De ezt már megszoktam tőle. Ő ilyen. Elfogadtam, belenyugodtam. Az, hogy szerinte "debil" vagyok, amiért harmadszorra sem sikerült megszereznem a jogsit, szinte szükségszerű.

Na de anyukám? Ő volt mindig az ellenpólus, aki vigasztalt, bátorított, stb. Az érzelmi támasz, ha már apámtól rideg szigor jutott. Most viszont... 3 éve jöttem el otthonról egyetemre, és most nagyon megbántott. Hogy megnyugodott, amiért nem sikerült a vizsga, mert amíg a prioritásaim nem kezelem a helyén, meg satöbbi. Meg ugye én is érzem, hogy nem érdemeltem volna meg. Hát honnan tudja ő? Jól vezetek, a vizsgáztató is mondta, hogy átengedett volna, ha ez a kis malőr nincs. Az oktató szerint is úgy vezetek, ahogy a nagy könyvben meg van írva (első alkalommal is hasonlóan banális hiba miatt buktam el). Ez mi?

Szülők! Ez tényleg a normális, az átlagos lenne? Hogy még inkább elszomorítjátok a gyereketeket, ha már eleve dühös magára, amiért ilyen egyszerű dolog miatt bukik meg (bármiben, nem feltétlenül vizsgán)? Nekem eddig apám részéről a sírást okozó mondatok szinte mindennaposak voltak, na de anyukámtól... Vele mindig lehetett beszélni, most meg nem tudom, miért mondott ilyeneket. Ők nemhogy legalább 30 évvel ezelőtt, teljesen más rendszerben, de még másik országban is szerezték meg az engedélyt, nem érzem jogosnak, hogy most hülyének állítanak be, mert nekem nem sikerült elsőre.

Ti mit gondoltok? Ti is hasonlóan éreznétek magatokat emiatt? Nekem vannak ábrándjaim azzal kapcsolatban, hogy egy normális, jól működő család milyen is valójában, vagy tényleg túlreagálják?

Az egyetemen mellesleg jól teljesítek, egyedül az bökheti a csőrüket ("prioritások" néven), hogy szeptemberben összeköltöztem a barátommal. Ki a kollégiumból, szóval most nincs lehetőségem hetente hajnalig inni és biztos, stabil párkapcsolatom van. Szörnyű, hogy miket nem művelek.

Előre is köszönöm a segítséget, és elnézést, hogy hosszúra sikeredett!

22/l