Miért olyan morcik az anyukák, amikor a "gyerekük" költözés előtt áll?

Azért éreznek szomorúságot, mert ez egy hatalmas változás az ő életükben is, hiszem az előtte lévő 20 évben a gyermekükről gondoskodtak, mindig "zsivaj" volt a házban, minden nap látták a kincsüket. És ez egyik napról megváltozik, attól függően milyen messzire költözik, már jóval ritkábban fognak találkozni.

(igen, mondhatnánk, hogy a gyerek számára legalább ugyanekkora változás, de ő a dolog izgalmasabb végén áll, hiszen új élmények, tapasztalatok várnak rá)

De ezt kérdező, igazán csak akkor fogod megérteni, ha magad is megtapasztalod. (én még csak nemrég óta vagyok szülő, de már így is látom a miérteket)

Amit a kifejtésben írtál, az nem normális.

Normális szülő egyrészt már a gyereke kamaszkorában tudatosítja magában, hogy ez a nap el fog jönni és voltaképpen örülni kell, hogy a fia/lánya felnőtt és a maga lábára tud állni.

Másrészt nromális embernek nem csak a gyerekéből állt addig sem a világ, voltak másokkal is társas kapcsolatai, érdeklődött más dolgok iránt. Ő a lehetőséget fogja látni, hogy ezután többet foglalkozhat mással, másokkal.

De sok anya (érdekes: apák nemigen!) rátelepszik a gyerekére, és már a kamaszkori részleges leválások is nagy vihart kavarnak, az elköltözés meg pláne!

Mert hirtelen elvesztette élete egyetlen célját.

Jó esetben az ilyen anya fél-egy év alatt talál más értelmes célt az életében, és akkor megnyugszik. Rossz esetben egy életen át jár a nyakára a külön lakó gyerekének, még akkor is, amikor családos, és segítségnyújtás címén nyaggatja, tanács címén beledumál az életébe.

Az anyóssal kapcsolatos problémák is összefüggnek ezzel!

Bakker, mär megint???????? :-))))))))))

Kérdezö, ezt nem teheted velünk.Még hànyszor??