Mégis hogyan ösztönözzem anyámat?

Már az idegösszeroppanás szélén állok.

A történet kezdődött kb. 5-6 hónapja. Anyámat elhagyta az élettársa, lelépett egy szó nélkül. Albérletben laktak, 15 éves hugommal.

Muter hirtelen pénzügyi zavarba került, mondtuk hogy segítünk ha tudunk, de pénzt nem adunk, mert nekünk sincs.

Még a tanév vége előtt egy hónappal kistesóm hozzánk cuccolt, mert a tulaj kirakta őket. Megjegyzem jogosan, muter nem tudott fizetni.

Arról volt szó, hogy 1-2 hónap alatt muter össze szedi magát, és minél hamarabb kivesz egy új albérletet. Muter most a tesójánál lakik, vagyis nagybátyám külföldön, a feleségével meg 3 gyerekkel lakik most együtt anya, de ott sem lehet sokáig.

Tesó már itt lakik 3 hónapja, anyám egy fillért nem adott (és nem is rakott össze semmi pénzt! pedig neki megy a családi, az árvasági...), pedig megígérte, hogy besegít nekünk. Ugye 15 éves kamaszról van szó. Dohányzik is, 2 nap alatt 1 doboz (én is dohányoztam ennyi idősen, de én megdolgoztam azért a pénzért), mindennapi kaja, üdítők, nem mindegy hogy milyen tampont veszek neki... Nem is a kaján van a hangsúly, de ahol 2 eber éhezik, ott 3 sem lakik jól. Nem csinál egész nap semmit csak tesped a tv vagy a gép előtt. Ha megkérem vmire, akkor azt megcsinálja, de már nagyon unom az arcát. Pedig szeretem, imádom...de nekem ez már sok. Őt sem igazán lehet ösztönözni semmire.

Mi is albérletben élünk, ráadásul nekem most nincs is munkám.

Egyszerűen már odáig jutottunk, hogy a házasságunk is veszélybe került olyan sokat veszekszünk anyám meg hugom miatt.

Nem tudom hogyan ösztönözhetném anyámat arra, hogy 1. minél előbb csináljon magával valamit és találjon vmi lakhatást maguknak. 2.hogy beszálljon kicsit a költségeinkbe.

Ha a férjem egyszercsak bekattan (ami teljesen jogos lenne a részéről, az is csoda hogy ő még bírja cérnával) akkor mehetünk anyánkkal együtt a híd alá.