Tényleg akkora bűnt követtem el? Jogosan csinálta ezt anya?

Örülünk, hogy jóra fordultak a dolgok.

Borzasztó, milyen kiszolgáltatott tud lenni egy gyerek. Lám, te is simán elhitted, hogy elsősorban benned van a hiba, hiszen nem főzted meg a tésztát...

Érdemes volna egy pszichológust felkeresned, mert ezek a gyerekkori bántalmazások (a lelki terror is az, ráadásul ahogy írtad, anyukád "kegyetlen" is tudott lenni) nem múlnak el nyomtalanul. Pár tisztázó beszélgetés, esetleg egy önismereti csoport, pszichodráma lehet, hogy hasznodra válna.

Nehogy pár év múlva egy bántalmazó kapcsolatban találd magadat!

Mintha a saját anyámról olvastam volna. :D Jó tudni, hogy nem csak én vagyok így. Nálunk olyan volt egyszer, hogy mikor 11 éves voltam csak annyi házim volt, hogy el kellett olvasnom fél oldalt. Gondoltam az várhat és sütök inkább valami sütit anyának, mire hazaért. Meg is csináltam a sütit, hazaért, meglátja, de ahelyett, hogy örült volna vagy bármi, csak annyit kérdezett, hogy tanultam e már. Mondtam hogy még nem erre elkezdett ordibálni, hogy "Mi az, hogy nem? Mi a sz*rt csináltam helyette stb." Az lett a vége, hogy "Nekem nem kell ilyen gyerek, aki nem hajlandó azt csinálni, amit mondok." A süti pedig a kutya táljában végezte. Mondanom sem kell, többet nem főztem otthon önszántamból. Ha segíteni kellett akkor segítettem, de magamtól soha.

Másik eset, mikor jöttek át rokonok és megkért, hogy vegyek kenyeret. Anyum hazaért és megtudta, hogy még nem voltam a boltba (mert takarítottam a lakást, mert ugye vendégek jönnek) erre elkezd kiabálni, mint egy bolond, hogy én nem vagyok normális, nem lesz mit enni és jönnek XY-ék, miattam fogunk éhezni hétvégén, stb. Ott üvöltözött velem a kapuba, hogy mennyire nem vagyok normális, még a szomszéd is átjött, hogy mi van. Ekkor már nem voltam olyan, mint az első esetnél. Fogtam magam elmentem a boltba, mérgembe megvettem az összes kenyeret, kuglófot, zsömlét, ami volt, de olyan ideges voltam, hogy nem bírtam hazamenni. Annyira be voltam már sokallva, hogy több, mint egy órát bőgtem egy játszótéren, majd mikor "lenyugodtam" hazamentem, anyum már szúrós szemmel várt, hogy már fél órája itt vannak a vendégek én meg nem vagyok sehol, jól beégetem őt ezzel. Nyilván nekik nem mondta el, hogy mi volt itt pár órával ezelőtt, mert "mi tökéletes család vagyunk". Nincs az a pénz, hogy mások ilyeneket megtudjanak, de én olyan idegállapotba voltam, hogy mikor hazaértem köszönés nélkül bedobtam a szatyor kaját a konyhába majd továbbálltam. Fogok én ott jópofizni a vendégeinek, mikor ő úgy kezel engem, mint egy kutyát. Szó szerint, ha nem akarta, hogy elmenjek akkor bezárt a házba, nehogy "elszökjek". Nem mintha lett volna kihez, sose szöktem el, de ha suli után akartam volna csak sétálni egyet akkor be voltam zárva a házba, nehogy kimenjek. Ekkor már 16 éves voltam.

Miután apum meghalt, csak még rosszabb lett az egész. Eddig legalább volt valaki, aki közbeszólt, ha látta, vagy megpróbált anyummal beszélni, a pártomat fogta, de miután meghalt már nem volt senki. Anyum meg csak arra használta a tényt, hogy zsaroljon vele, ha valamit nem úgy akartam, ahogy Ő akkor jött a szöveg, hogy "apa is ezt akarná, apa szomorú lenne, stb." Közölte, hogy nekem semmi okom nincs szomorúnak lenni, mert nekem "csak" az apám halt meg, de neki a férje és az rosszabb.

Soha nem volt jó neki semmi, egyszerűen mindenbe belekötött. Ha megcsináltam mindent, akkor a külsőmet szólta le szóval tényleg mindig talált valamit, amibe beleköthet és ezek után csodálkozik, hogy középsuli után rögtön elköltöztem és nem járok haza. (Költözéskor egy csomó dologban próbált keresztbe tenni, csak mert ő "nem engedte meg", hogy elköltözzek.) Eleinte jártam haza, de kb. le se szálltam a vonatról és már kezdte, hogy "de nagy segged lett" meg hazajött Németországból a szomszéd lánya és átment hozzá beszélgetni én meg főzzek addig. (Lehet, hogy én "csak" 200 km-ről jöttem haza, de akkor is én vagyok a lánya.) Hát köszönöm, de nekem ez nem kellett. Nem fogok 2 hetente hazautazni tömegközlekedéssel, hogy lefikázzanak és kötekedjenek. Semmit nem lehet vele megbeszélni, mert vagy az van, hogy tagadja az egészet vagy az, hogy én értem félre és eltúlzom. Mióta nem járok egyetemre már nem is érdeklődik felőlem. Van, hogy hetekig nem beszélünk, csak ha én írok rá neten, akkor is csak ilyen sablon dolgokról. De végülis Ő megmondta, hogy neki nem kell ilyen gyerek, aki nem hajlandó azt csinálni, amit mond...

Bocsánat, hogy ezt mind leírtam ide, csak jó olyan helyen is elmondani, ahol megértik és nem az van, hogy én vagyok a hálátlan, lusta, semmirekellő gyerek, aki rá se néz az anyjára. Nem mindig a gyerek a hibás.