Miért ilyen velem édesanyám?

Volt idő (10 éve) amikor nagyon be kellett osztani minden forintot, de aztán apa összekapta magát (nem volt munkája, aztán abbahagyta a kesergést, és ment amerre állás volt), és már teljesen rendbejöttünk. Anya gyerekkorában sose szenvedett hiányt semmiben, rendre meséli, mamám hányszáz forintokat adott neki (akkoriban ez úgy tudom, nem volt kevés) csak úgy, hogy vegyen magának valamit, tengerpartra jártak, nem nélkülözött. Most mégis van benne valami "szegénységtudat ". Idén érettségizek, felvetette, hogy ne menjek szalagavatóra, mert nincs rá pénz. Ne vegyem meg a vastag füzetet a tételek miatt, jó nekem a hajszálvékony hatvan forintos is, egy darab füzet egész évre (tavaly kettő és fél kellett félévig). Apa mondjuk ilyenkor próbálja helyretenni, hogy ne sajnáltassa már magát, telik rá.

De a legfájóbb mégis az, amikor kettesben beszélünk. Ma is pl. csak felvetettem, hogy milyen konyhám lesz MAJD, erre közli, hogy nem akar elkeseríteni, de sose lesz, mert mit gondolok én, hogy majd annyi pénzem lesz, hogy kiválasszam, milyet akarok. Ha mondom - véletlenül, ezek miatt be se avatom kb. semmibe - hogy majd a családommal hova megyek, hova nem megyek, mindjárt lehurrog, hogy sose lesz annyi pénzem. Mondtam valamit az egyetemről, hogy ha idén felvételiztem volna, 1 pont kelllett volna az államihoz, erre a válla fölött ilyet szól: nem te leszel az első aki diákhitellel kezdi az életét.

Képes lenne elnézni, hogy hitelt vegyek fel, holott apa( mert ő dolgozik a pénzért!!) megmondta, hogy támogat, és inkább később vesz anyámnak autót egy évvel, de segíteni fog.

Akármit mondok anyámnak az első az, hogy lerángat a földre, hogy nekem az úgyse lesz( érdekes, öcsémnek vadabb elképzelései vannak, mégse szól be neki semmit) pénzem, szegényen minimálbérből fogok tengődni és bilibe lóg a kezem, ne csodálkozzak, ha koppanok.

Anyák! Ti is ennyire leszóljátok a gyereket, vagy csak az enyém képtelen elhinni, hogy lesz belőlem valaha ember?