Borzasztóan nevelik a barátnőmet, mit tegyek?

Támogasd lelkileg, és ha 18 lesz, és el tud költözni, segítsd abban is - amennyiben még együtt lesztek.

Sajnos vannak ilyen emberek, és a bnpdnek még két évet bizony le kell húznia egy ilyen környezetben (én hat évig éltem így).

Ne lássák sírni! Ha bőgni akar, vonuljon el, intézze magában! Tudom, nehéz, de így legalább egy támadási felületet elhárít (én is mindig egymagam sírok, mert másra nem tartozik).

Köszönömöt sem kap. És? Le kell szrni. Nem fog soha, ez van, törődjön bele. Ez sem könnyű, de amint eljut a csinálom, tök mindegy, mit szólnak hozzá-ig, onnantól kezdve könnyebb lesz, mert nem fog keseregni, hogy jaj, miért nem ismerik el a munkám. Nem ismerik el, ez van.

Rosszul érzi magát - leszrom tabletta, vagy éneklés, olvasás, írás, zene, sport... keressen valamit, amit szeret, és amiben elterelheti a figyelmét. Én suli után gép elé és sokszor órákon át írtam vagy olvastam.

TE ne is tegyél semmi megjegyzést, biztasd a lányt, neki elmondhatod a véleményed, de a szülőknek nem, mert tényleg eltiltanak és csak rontasz a helyzeten.

Én a helyedben a sarkadra állnék és megmutatnám ki vagyok.

Segíts a barátnődnek a szülők előtt a házimunkában majd röhögj vissza a kèpükbe és már mehettek is.

Aztán aludjon a barátnőd nálad,majd ha megkérdezik hogy mit képzeltek akkor mondd azt: maguk hogy gondolják hogy máshol nincs házimunka,most a lányuk segít nekünk.:))

Aztán ha precízek vagytok le fognak szállni rólatok hamarosan.

Azonban zsebbpénzt mindig kérjetek a szülőktől ha már dolgoztok :D

tegnap 23:30

Ostoba tanácsokat ne mondj már!

A kérdező nyilván nem olyan buta mint te, és tisztábban van azzal, hogyha fogja a 16 éves barátnőjét azzal a szándékkal, hogy szülői belegyezés nélkül magához vigye, akkor tudja, hogy mi lesz ennek a következménye.

Kedves kérdező.

A lány 16 éves, így a szülei felelnek érte. Durván kimondva: Az van amit apu és anyu mond.

Te csak annyit tehetsz, hogy támogatod lelkileg, és mindent előkészítesz, hogy 2 év múlva veled élhessen. Szerezz meg a kelő anyagiakat, hogy 2 év múlva legyen egy otthon ahová együtt mehettek, és ne legyen gond a megélhetés sem ha esetleg tovább tanulna. Addig meg tűrnie kell.

18 évesen én is úgy gondolkodtam, mint te. Egy csomó lány ismerősöm, akik annyi idősek voltak, mint a te barátnőd most, rengeteget sírtak, panaszkodtak a szüleikre. A feleségem szüleire egyenesen ellenségként tekintettem akkoriban, mert hasonlóképpen nem találkozhattunk, stb.

Azóta eltelt tíz év, és kicsit másképp látom a dolgokat. Úgy értem, ezek a szülők valóban követtek el komoly hibákat, de ezek korántsem olyan drámai dolgok, mint ahogyan azt tizenévesen láttam. Ennyi idősen az ember hajlamos azt gondolni, hogy rabszolgaként fogják otthon a szegény lányt, terrorizálják, senki sem szereti, csak én. A valóság nem ez, csak az ifjonti szív heves és tapasztalatlan.

Nyilván a barátnődnek is megvannak a maga fájdalmai - minden bizonnyal részben jogosan -, amiket egyszerűbb neked elsírni, mint otthon megoldani. Ha csak a barátnőd látod és hallod az esetek 90%-ban, ráadásul mindent a kapcsolatotok szemszögéből nézel, akkor könnyű nagyon drámainak felfogni a helyzetet. Valójában szinte 100%-ra mondom, hogy két oldala van az éremnek!

Mint mondtam, anyósomékról is hasonló felfogásban gondolkodtam, mint te most. Amikor a sógornőm jött haza a főiskoláról, mindig az akkor még 17 éves nejemnek kellett tisztára vakarnia a házat, hogy a nővérke tisztaságba jöjjön haza, ekkor engem zokszó nélkül hazaküldtek. Én is azon hőzöngtem, hogy rabszolgának tartják otthon. Volt olyan, hogy egy hétig nem tudtunk találkozni, már megőrültem a hiánytól, erre apósom kitalálta, hogy épp akkor mennek el kirándulni. 18 évesen én is úgy gondoltam, hogy ezt biztosan gonoszságból teszik, mert nem akarják, hogy találkozzunk. Egyszer a párom zokogva jött iskolába, mert apósom meglátta, hogy ki van lakkozva a körme, és tőle szokatlanul patáliát csapott, és nem engedte el, míg le nem takarítja. Akkor legszívesebben nekimentem volna az öregnek, mert bántotta a lányt egy ilyen csekélység miatt. Első közös karácsonyunkkor a párom sírva nyitott ajtót, mert az anyja megbántotta, a nővére meg csak odavetett neki annyit, hogy "jaj, ne sírjál már". Kb máglyán akartam elégetni az egész családot, hogy hogy lehetnek ilyen gonoszak és szívtelenek.

Sorolhatnám még ezeket napestig, de szerintem a lényeg átjön. 18 évesen számomra még fekete-fehér volt a világ, és úgy gondoltam, ha a szülők keresztülhúzzák a számításomat, akkor az szándékos. Azóta felnőttem, és visszanézve azt mondom, hogy anyósom és apósom sok-sok hibát követtek el a nevelés során - pontosan úgy, ahogy bárki más is. Mégis azóta azt vallom, hogy irigylem a párom a szüleiért. Ezeket a dolgokat nagyon átértékeltem azóta, és azt mondom, hogy a szülői féltés, és a változó értékrendek kezelése egy-egy alkalommal nehézségekbe, konfliktusokba torkollott, és ezek belegázoltak az érzékeny női lélekbe és a kis tini szerelmesek életébe.

A másik legfontosabb, hogy könnyű az ő hibáikat sorolni, de a valóság, hogy mi még gyerekek voltunk, így gyakorlatilag hibát hibára halmoztunk. Az, hogy akkor mentek éppen nyaralni, véletlen volt, de lehet, megoldás lett volna, ha a párom elég bátor megkérni őket, hogy találkozni szeretne velem, mert hiányzunk egymásnak. Lehet, akkor itthon hagyják, vagy elvisznek engem is. Ugyanez a találkozások tiltására is lehetett volna megoldás, azaz, hogy a párom szépen bociszemekkel áll az anyja elé, és kiönti neki a szívét. Ehelyett azonnal pukkadni és háborúzni kezdtünk, amiből a szülők mit szűrtek le? Bizony: rossz hatással vagyok a lányra, mert ellenük lázítom. A ház tisztára vakarása is borzasztónak tűnt akkor, de tök jogos elvárás, hogy a lány segítsen a szülőknek. Én kértem, hogy akkor inkább segítek, amit imponálónak találtak, de elutasítottak. Mert rosszul közöltem. A körömlakkos történet is akkor egy lehetetlenül vaskalapos zsarnok képében tüntette fel apósomat, pedig minden csak nem az. Egyszerűen az elmúlt rendszer tanyasi erkölcsei szerint nevelkedett emberének nem fért bele, hogy a lánya ilyen kenceficékkel menjen iskolába, csak éppen váratlanul jött a csapás. A karácsonyi sírás is annyi volt, hogy anyósomnak nem úgy jött ki a lépés az ünnepi készülődés során, ahogy tervezte, ezért ideges volt, ilyenkor meg nem lehet hozzászólni, így nem szándékosan, de megbántotta a páromat, aki meg elvonult egy sarokba sírni. A sógornőm meg valahol jogosan szólt rá, mert egyrészt ezen felesleges elkámpicsorodni, másrészt meg ha baja van, akkor mondja, ne a sarokban sírdogáljon már.

Jó bő lére eresztettem, de arra akarok kilyukadni, hogy próbálj meg venni egy mély levegőt, és kicsit másképp szemlélni a dolgokat. Könnyen lehet, hogy a párod szülei tök átlagos szülők, akik szeretik a lányukat, csak éppen emberből vannak, ezért követnek el hibákat. A tini csajok általában panaszkodnak a szüleikre, mert feltétel nélküli szeretetre vágynak, minden kritika, ellentmondás fájdalmat okoz nekik, de ezt elmondani nem merik, inkább vagy panaszkodnak a pasijuknak, vagy harcias ajtócsapkodásba kezdenek. Ne érts félre, az ő érzései nyilván jogosak, és nyilván felelősek értük a szülők, de a lány is, ez egészen biztos. A különbség csak annyi, hogy ha ezt megérted, akkor rájössz, hogy a szülei nem patás ördögök, csak átlagos emberek, akik igyekeznek a legjobban nyújtani a lányuknak, még ha el is cseszik olykor. Ha elkezdesz harcias forradalmárt játszani, ahogy én tettem, valószínűleg csak rontani fogsz a helyzeten, holott lehet, csak a barátnődnek kellene ezt-azt másképp csinálnia.

Az én személyes tapasztalatom szerint itt nem erről van szó. Nem gondolnám, hogy a kérdezőben nem bíznak, egyszerűen csak rosszul ítélik meg, hogy a lányuk hogyan éli meg ezt a helyzetet. Ezen kívül, ahogy mondtam is, szerintem a lány is hibázik a helyzet kezelése során.

A magam részéről én pl leültem a párom családjával megbeszélni a dolgokat, meg is egyeztünk, de nem lett belőle semmi. Ha egy szülőnek határozott elképzelései vannak arra nézve, milyen irányba nevelje a gyerekét, akkor azon egy ifjonti szerelem nem egyhamar fog változni.

Persze, ettől még nem rossz dolog, amit leírtál. Meg lehet próbálni, ártani nem árt, csak éppen csodát nem szabad várni tőle. Én továbbra is azt tanácsolom, hogy meg kell próbálni félretenni a sértett szerelmes gondolkodását és beleképzelni magunkat a szülő helyébe, megérteni, mit miért csinál. A hibákat pedig hibaként kezelni, nem pedig szándékos gonoszságként. Ha ellenségesen állunk a szülőkhöz, azzal biztosan csak rontunk a helyzeten.

Nézd, kedves kérdező, egyetlen percig sem állítom, hogy te hülye lennél. Készséggel elhiszem, hogy a párod szülei baromi nehéz esetek, ettől függetlenül mondom, hogy ha dühös vagy rájuk, az nem segít rajtatok. Higgadt fejjel sokkal könnyebben találsz megoldást - még ha csak részmegoldásokat is -, mint ha démonként tekintesz az ősökre, akik kínozzák a párod.

Korábban írtad, hogy a házasság, a külön költözés megoldást jelentene. Nos, sajnos ki kell ábrándítsalak, mert az is csak félmegoldás. Természetesen, akkor sokkal kevésbé tudnák megszabni, hogy mennyit és hogyan találkoztok, de a konfliktus ettől még ottmarad, és emiatt komoly feszültségekkel fog járni mondjuk egy családi látogatás, egy karácsony, egy születésnap.

Az ilyen problémákat rendezni kell, mégpedig a párodnak kell rendezni, nem neked. Ameddig ő nem tesz kísérleteket arra, hogy ezt pozitív irányba terelje, csak a te válladon sír, addig ő nemhogy rendezné, de gerjeszti a konfliktust. A probléma az, hogy tizenévesen egy ember még nem érti az ilyen konfliktusok mibenlétét - bár sajnos a többség még 20 évvel később sem, na mindegy -, és emiatt nem tud megfelelően reagálni.

Szerintem a legfőbb lépés az lenne, ha a párod leülne a szüleivel, és elmondaná nekik, hogy ő mindent megtesz, de baromira fáj neki ez a helyzet, és meg akarja oldani. Nem panaszkodni kell, hanem megoldást keresni. Csak éppen szerintem ő fél odaállni a szülei elé, a válladon sírni, és a szüleire panaszkodni sokkal egyszerűbb. Úgy értem, nyilván jogosak a panaszai, csak éppen nem a megfelelő embernek, és nem megfelelően panaszkodik. Ha el akarnád szöktetni otthonról, nem lepődnék meg, ha elbizonytalanodna, mert valójában szereti ő a szüleit és a szülei is őt, csak éppen fájdalmában panaszkodik, sírdogál, nem is gondolva arra, hogy benned ez mekkora indulatokat szít.