Jogosan érzek-e bűntudatot az alábbiak miatt?

Kisgyerekként sokat olvasott nagymamám a Bibliából, ami nem baj, más is megtenné ugyanezt. Talán kötelessége is a szülőnek azokat az értékeket továbbadni, amelyeket ő kapott. A hangsúly azon van, hogyan alakítja, formálja ez később a személyiségünket. Én arra emlékszem, hogy kifejezetten és most is bűntudatot érzek, de sajnos nem szerettem finoman szólva és vártam, hogy vége legyen annak is, amikor mentünk a Jehova Tanúi összejövetelére bár csak ritkán, ugyanakkor tudtam, mivel tartozom nekik azért, hogy felneveltek ezért sosem szóltam vagy mondtam ellent. Simulékony voltam, de belül irtózatosan lázadtam, kifelé mindig azt mondtam, amit ők hallani akartak. Tudtam, hogy nem szabad véleményemnek lenni. Na nem mintha olyan sokat kellett volna oda mennem, de a honnan jövök, kiktől származom kérdése számomra nagyon fontos volt. így még akkor is szétrágtam magam, amikor semmi okom nem lett volna rá. Tizenhat évesen elég erős szexuális vágyaim voltak, amelyek vágyfantáziák maradtak. Ekkor megint bejött a bűntudat, hogyan merészelem azt, hogy nekem ilyenek legyenek? Miközben meg egyfajta lázadás is volt, így alakult ki valamilyen ellentmondásosság. Anyukám kérte, hogy nagymamám előtt ne mutassak könyveket, mert tiltja a vallás a világi könyvek olvasását. Utána 21 éves korom környékén összeköltöztünk. Belekerültem egy olyan világba az egyetem által, ahol fontosak voltak a könyvek, így ismételten előjött a bűntudat kérdésköre, hiszen a könyvek tiltottak. Bár nem mintha veszekedés tárgyát képezte volna valaha ez, csak néha nagymamám nem jött fel a szobámba, mert látta a polcomon a könyveket. Nekik egy igaz könyv van, a Szent Biblia. Az egyetemi évek alatt sem alakult ki a pszichoszexuális fejlődésem a vallásnak köszönhetően. Viszont ezért éjszakánként nem aludtam, mivel megfelelési kényszer volt bennem a szüleim, de inkább nagymamám iránt, mivel anyukám kilépett ugyan a vallásból, de valamit hozott magával onnan. Koncertekre, társaságba is csak ritkán jutottam el. Mostanra azt érzem meg lehetne tenni, hogy eljárjak vele ebbe a gyülekezetbe, ugyan nem vagyok hívő és nem tetszik, amit hirdetnek, de miatta tehetném. Ugyanakkor az is furcsa, hogy egy alkalmon kívül soha nem hívott, amikor én kibújtam ez alól valahogy, utána nem került elő ez a kérdés. Miközben tudom az ő lelkében nagy fájdalmak, viharok dúlnak, amiért én nem ugyanazon az úton járok és félt attól mi lesz ha vége a világnak. Ez az ő elvei, eszmei világa szerint teljesen érthető és elfogadható. Ki tudja meddig lehet még velünk és én meg egy ekkora bunkó paraszt vagyok, hogy képtelen vagyok az ő elvei, gondolkodásmódja szerint élni? Ilyen a gonosz ember. Ráadásul olvasok a szexuális interakciókról szóló könyveket, pszichológiai könyveket, tehát most már lassan bűnöző vagyok az ő szemében. Vannak a háznak szabályai, amelyeket nyilván be kellene tartani, mégsem megy. Megint nonkonformista módon belülről képzeletben felégettem a Bibliát, mivel az ego kifejlődésének útjában áll. Mindezek után reggel szubmisszív módon alig merek mozogni. Régóta érzem azt, hogy csehovi típusú kisember vagyok, akihez képest mindenki felsőbbrendű.

Annak idején az iskolában is sokat aláztak. Iszonyatosan vékony voltam, nem volt barátnőm (ezt bánrom), nem jártam bulizni, nem ittam, nem dohányoztam (viszont ezeket nagyon határozottan nem bánom, sőt megvetem a káros szenvedélyeket és a bulikat is). Állandó jelleggel támadások célpontja voltam a más zenék hallgatása miatt, az olvasás miatt anno az osztálytársak körében. Soha nem bántottam senkit, még vissza se szóltam, mivel tudtam a kisemberségemet és számtalanszor a fejembe is verték vagy bezártak egy hűtőbe, csicskaként kezeltek. Így alakult ki később, hogy magam sem tudom ki vagyok. Egy oldalról ott volt a kortársak értékrendje, másikról a nagymamám, harmadik rész anyukám, aki megint más, mivel őbelé is belé vésődtek az e vallás által felállított belső kényszerek. Ő nem idomul mint inkább valahogy nehezen szabadul. Kívülről teljesen szabad és éli az életét, de belső harcokat szerintem ő is vív csak nem mondja ki.

Kicsit elvágva az eddig lineárisan építkező szálat egy kitérőt engedjetek meg. Annak idején tudatosan építettem falakat magam köré, ami megvéd a belső sérülésektől. Bizony törékeny voltam, amikor láttam, hogy körülöttem mindenki éli a hedonista életét én meg jó arcú, szende gyerekként szembemegyek ezzel és beleálmodom magam valami elképzelt múltba amiről nem tudok. Nagy szeretettel hallgattam a rock, blues és jazz zenéket, miközben ehhez nem volt eléggé markáns arcom vagy nem éltem meg nehéz napokat, mégis ezt választottam, mivel az én fájdalmaim kifejőjévé váltak. Annyiszor hasított már belém jó mélyen a másnak lenni akarás, egy áttörési, kitörési vágy, ami miatt csak ebben találtam önkifejező formát. Itt annyi probléma volt, hogy más karakterek jelentek meg a koncerteken és nem a szelíd emberek, akikben azért belülről van egy rejtett agresszió, csak ezek a lélekajtók nem nyílhatnak meg a külvilág felé, így egy hermetikusan zárt, magába záródó, izoláltabb individuum lesz. Tudom a világ többféle és ezt el kell fogadnom vagy mégsem többféle és egy gondolat létezik? Indokolnám: nehéz egy olyan országban másként gondolkodni, ahol nem szabad kimondani a gondolatimat, ilyenkor jön az erős lázadás, belső vívódás.

Most már tényleg összefoglalva az eddig elhangzottakat, mivel lassan unalmas leszek, hisz magam számára is az vagyok.

Az ideálvilág kialakítása azért lett döntő fontosságú, mivel nem tudtam semmivel azonosulni, inkább éreztem magam otthon az ősrégi zenékben (swing korszak), vagy blues és klasszikus rock, Hobo a nagy mester gondolatai akár az enyémek is lehettek volna, de én nem mertem úgy lázadni mint ő és ez bánt. Továbbá éreztem vonzódást és érzek mind a mai napig az öltözködési stílus és az Ezek a fiatalok film gondolati-eszmei világa iránt. Ám súlyos akadályokba ütközünk, amikor ma ezeket explicit kimondjuk, hiszen rögtön álmodozónak tartanak minket. Az is vagyok, amit ki próbálnak belőlem sebész módjára metszeni. Mit kellene tenni ha mindenkinek meg akarok felelni és mégsem tudok ennyi részre osztódni? Konformizmus vagy nokonformizmus? Avagy arany középút? Nagymama, kortársak? Mit kötelező elfogadnunk? Kicsit vagy nagyon össze vagyok most zavarodva. Erre ha valaki tud reflektálni írásban arra furcsán nézek, mivel nem a topikba megfelelőket írtam és időnként nem a neveléshez tartozó dolgokat feszegettem. Azért várom az észrevételeiteket.