Szülők, akik a felnőtt gyerekükkel élnek együtt! Nektek vannak elvárásaitok a gyereketek magánéletét illetően?

Buddha szerint az elvárások a csalódások forrásai.

Egy felnőtt ember életébe nem szólhatsz bele, mert semmi jogod, nemhogy neked legyenek vele szemben elvárásaid.

Úgy tekintsd a veled együttélő felnőtt gyermekedet, mintha lakótársak lennétek: bead a közös rezsibe, takarítja a saját szemetét, nem zavar téged a zenéjével stb. De hogy ezen túl mit csinál, az az ő dolga. Semmi közöd hozzá, még ha százszor az anyja vagy is.

Az anyaság - bármennyien is hiszik és vallják az ellenkezőjét - nem jog arra, hogy egy életen át birtokolj egy embert.

Kicsit másként látom a kérdést szülőként. Feladatom támogatni a gyermekemet a saját élete elkezdésében (nálunk más városba mentek tanulni egyetemre), de ha nem így lett volna, akkor is biztattam volna őket anyagilag és lelkileg is arra, hogy kezdjenek saját életbe.

Szerintem megalázó mind a gyereknek, mind a felnőttnek, ha a huszonéves gyerekek a szüleiknél laknak, és nem tudnak önállósodni és fejlődni.

Szóval nálunk nem tudnám elképzelni magát az alapszitut, így nem tudom, lehetséges, hogy ugyanúgy gyerekként kezelném (hiszen az).