Néha kikészít az édesanyám. Létezhet hogy egyszer valaha normálisan le tudok majd ülni vele megbeszélni bármilyen vitát?

Egyszerűen olyan, mintha nem is lenne benne "beszéljük meg" gén... Ha vitázunk valamin, akkor fújja a saját véleményét (ami néha hülyeség) és nem képes meghallgatni a másikat. Általában piti kis hülyeségeken kapja fel a vizet, és napokig nem áll velem szóba. Gyerekesen viselkedik. Teljesen mindegy, hogy igaza van, vagy nincs, néha már úgy megyek oda hozzá, hogy nem érdekel az igazam, bocsánatot kérek olyanért is amihez közöm sincs, csak hogy oldjam a feszültséget.

Ha én rontottam el valamit beismerem, és elnézést kérek érte. Ha azt merem mondani, hogy "ezt és ezt komolyan gondoltam és nem vonom vissza" akkor marad a harag. Nem fogja fel, hogy különbözhet a véleményünk, hogy van amiről másképp gondolkozom.

Soha az életben nem kért még tőlem bocsánatot semmiért. Akkor sem, ha nekem volt igazam. Ennyire nehéz lenyelni a büszkeséget néha? Én meg tudom tenni, pedig sokban hasonlítok rá. Néha felnőttebbnek érzem magam nála, pedig ő 40 múlt, én meg még csak 20.

Van aki hasonlóan gondolkozik mint édesanyám? El tudná nekem magyarázni hogy ez milyen gondolkodás?

Vagy van aki hozzám hasonló cipőben jár?

(Bunkó válaszokat nem kérek, kérdésekre szívesen válaszolok, azt viszont nem szeretem ha belemagyaráznak a témába nem létező dolgokat. Volt rá példa, ezért írom ide, hogy most ne legyen :) )