30 körüli szinglik (nők és férfiak), a ti családotok hogy viseli az életetek nem várt alakulását?

17-sel egyet értek!

Egy kicsit hosszúra sikeredett, de talán megéri végigolvasni.

Én fiú vagyok, a korom titok, nem sokkal 30 felett.

Én úgy érzem, hogy az életem ott lett elrontva, hogy kamaszkoromban „halmozottan hátrányos helyzetű” voltam. Magyarul: alacsony, vékony, nem is éreztem magam szépnek, 1 kezemen meg tudom számolni, hány lány akart velem járni [az már más kérdés, hogy miért nem jártam velük, pedig 1-et még most is nagyon sajnálok!] pontosan ezért, nem volt tapasztalatom a lányokkal. Akiknél kezdeményeztem, azoknak én nem kellettem, tudjátok hogy van ez.

Persze később voltak kapcsolataim, de ezek elég rövid ideig tartottak. Volt egy barátnőm, aki számomra tökéletes volt, de egy másik fiú bekavart, ezért szakítottunk. Azóta nem tudtam szerelmes lenni senkibe! Most már tudom, hogyan kell kezelni a nőket, nem okoz problémát az ismerkedés, de még most se találom azt, akivel el tudnám képzelni komolyabb kapcsolatot is. Habár most sem tartom magam szépnek, pedig azt mondják nem vagyok csúnya, van önkritikám, tudom, hogy vannak nálam csúnyábbak és vannak nálam jobbképűek is. Soha nem ittam rendszeresen, nem cigiztem, pontosan ezért 10 évvel fiatalabbnak néznek a valós koromnál. Velem egykorú barátnőt nem is szeretnék, mert a 30-as lányok, már elég idősnek néznek ki (tisztelet a kivételnek!), és ha pl. sétálnánk az utcán és őt néznék idősebbnek, akkor az nekem lenne kellemetlen. Ugye azt osztálytársaim többsége férjhez ment, megházasodott én meg így maradtam. Van egy pár velem egykorú lány ismerősöm, akikkel szívesebben alakítanék ki komoly kapcsolatot, de nekik barátjuk van, szóval így már nem. Ugye azt is szokták mondani, hogy a jók hamar elkelnek, aki marad az meg vmiért nem kellett senkinek.(vagy csúnya, vagy értelmi szintje nem olyan, természetileg nem lehet elviselni, most nem beszélve rólunk, akik a sors miatt maradtunk egyedül) Nekem meg ugye kimaradt az életemből a csajozás tinédzser-koromban, talán most próbálom bepótolni több-kevesebb sikerrel.

A múltkor unokatestvérem kérdezett rá, hogy „már itt lene az ideje megkomolyodni, és családot alapítani” stb. Én erre azt válaszoltam, hogy még nem találtam meg azt aki engem keres! Mert ez az igazság! [Tulajdonképpen megtaláltam, csak elveszítettem!] Azt nem akartam neki mondani, hogy láttam a barátaim körében is olyat, hogy nagy, fényes esküvő, utána meg 2 év múlva elváltak, szóval így nem is vennék el senkit, egy papírért semmi értelme. A másik meg az, hogy nem érzem magam érettnek egy házasságra, nem tudom magam elképzelni férjként, gyerekre meg abszolút nincs is szükségem! Azt mondják, meg írjátok itt fentebb is, hogy , majd ha eljön az ideje, az ember érezni fogja!

Anyukám nem sürget, ő tudja az „álláspontomat”, hogy amíg nincs anyagi jólét, addig hova házasodjak stb. :) Valahogy a múltkor szóba került a nősülés, mondtam, hogy „ez a veszély jelenleg nem fenyeget!” :D Szinte már beletörődtem, hogy én így maradtam, de nem aggódom emiatt, majd lesz, ahogy lesz!

Örülj hogy szabad vagy!

Család nélkül is van élet.

21- Majd ha FÉRFI leszel (bárhogy is nézzél ki) lesz barátnőd, szerelmed, igazid. Amíg ebben a stílusban írsz/élsz/gondolkodsz, addig biztosan nem. Mint egy tini. Irtó unalmas lehetsz.

Azt pedig döntsd el, h egykorú, vagy nem egykorú nőket keresel, mert egyszer öregnek kinézőknek, egyszer pedig megkörnyékezendőnek írod a harmincas korosztályt.

Én totálisan értem, miért vagy egyedül, miért lettél Te is resztli.

21_ Látod, itt a baj:

"Én fiú vagyok, a korom titok, nem sokkal 30 felett. "

Hát apám, te férfi vagy, nem fiú! Illetve annak kellene lenned.

"Az életetek nem várt alakulását":D

Miért?Mindenkinek ugyanazt kell megélnie?

Hol van ez megírva.

Ha engem kérdezel sokaknál ez nem biológiai ösztön,hanem inkább megakarnak felelni a divatnak.

Mert a többség ezt csinálja.Nem akarnak kilógni.

Én el nem tudom képzelni mi olyan marha izgi családosnak lenni?Nekem unalmas lenne.

Nem fogok úgy élni,mert az a divat.

Amúgy akinek nincs hobbija vagy nem tehetséges semmiben azok látják ebben az önmagvalósítást.

"Örülj hogy szabad vagy!

Család nélkül is van élet."

Igen, ezt mondja az az ember aki valószinüleg még életében nem csalódott senkiben, akit körülvesz millió ember mint barát, akiért ujjongnak, akit a környezetében szeretnek.

Sajnos nem mindenkit :(

Itt vagyok én élő példának : ismét szingli lettem, ismét visszaesek majd a kis depressziómba, mert hiába van egy pár barátom, nekik is van magánéletük, nem számithatok rájuk mindig mert megkapom a pofámba hogy "bocs most nem érek rá", de én vagyok az a hülye aki ugrik :) .

Én mindent, de cserébe nem sokra számithatok és igenis fáj. Környezet az kb le*ar, szó szerint, nem értettem sosem miért, pedig a megértés, a kedvesség mindigis mgvolt.

Mindegy is, mondtam is sokszor hogy őket akkor valószinű nem is kell jobban megismerjem ha ilyen visszautasitóak.

Család? Többjük már az idősödő kategóriába tartozik, jóban vagyok velük, szeretem őket, de nem rájuk kéne koncentráljak, hanem a saját életemre.

De az nincs... :(

Én hol rontom el ?

Erről ennyit szabadság, erről ennyit család (piszkálódó rokonokat kihagytam persze).

Ilyen áron nem kell.