Ti hogy kezelitek a párotok 'hozott' gyermekét?

Szia!

Mikor megismertem a párom, a fia 3 éves volt. Összeköltöztünk elég hamar, fél év után hívott anyának a kisfiú. Jól esett, tudja ki az anyja. Az anyját zavarta, hogy így hív, ezt mondta a fiának is. Erre azt mondta, hogy ő nevel, ő az anyukám. A gyerekek eléggé következetesek, ha rászólsz, hogy ne hívj anyának, szerintem azzal több kárt okozol, mivel ott a saját lányod is, és így azt érezheti, hogy nem szereted annyira, mint a sajátodat. Szerintem hívjon, ahogy neki jó. Nem azt kell nézni, hogy a biológiai anyuka mit szól hozzá. Majdnem 5 éve vagyunk együtt, tudja, ki az igazi anyja, és azt mondja, hogy neki 2 anyukája van. Pont egyik nap hallottam a játszótéren, hogy mesélte 2 kisfiúnak, hogy hívják a 2 anyukáját. ÉS egyáltalán nincs megzavarodva. Most már van egy közös babánk is, és nem teszek köztük különbséget, mert mindkettőjüket imádom.

Engem nagyon utált és mind a mai napig ki nem állhat a mostohaanyám. 18 évesen költöztünk össze - apa akarta, hogy menjek, de ha tudom, hogy ez lesz, akkor kizárt.

Ő tisztaságmániás, szúrta a szemét, hogy én nem, mindig okoskodott, kioktatott, úgy kezelt, mint egy öt éves gyereket, egyértelmű volt, hogy csak magának akarja apát és zavarja, hogy apa engem is szeret, vagy nem tudom.

Mereven ragaszkodik a saját dolgaihoz - szívességből két hétig én takarítottam (mert ő sokáig dolgozott), erre: miért így csináltad, miért nem úgy. Jó, ezt megszoktam, mert minden házimunka után/közben megkaptam. Aztán mikor következő héten takarított, megjegyezte: na végre, már két hete csak gányolva volt. Az volt az utolsó, hogy megcsináltam (apának, sőt, mostohám anyjának is tökéletesen megfelelt - furcsa).

Lementem sütni, utánam jött és végig figyelt, kötekedett - ezt nem így kell, más a sorrend, el fogod rontani (soha nem rontottam még el kaját), miért nem vajaztad meg előbb a tepsit... azt hittem, félúton hozzábszom a fakanalat, de utána nem sütöttem többé. Aztán, mikor barátommal ketten csináltunk sütit, és vittem kóstolót, ki volt akadva, hogy itthon miért nem (egy falatot nem evett belőle, és azóta sem semmiből, amit én csináltam, vagy ketten).

Mindegy, lehetne sorolni, de igazából nem csak velem volt baja, bökte a csőrét, hogy apa félévente egyszer(!) elmegy horgászni (míg hárman voltunk, sokszor ment, és legtöbbször anya meg én is vele), rendszeresen kijelentette, hogy mi nem mehetünk be a konyhába, nem tudjuk normálisan elvégezni a házimunkát - emiatt apa egyszer nagy balhét csapott, tök jogosan. Megmondta neki, hogy hat évig ketten voltunk, közösen főztünk, mostunk, vezettük a háztartást, és nem disznóólban éltünk moslékon, szóval fejezze be ezt a hisztit. Aztán még ő sértődött meg, hogy apa miért kiabál vele.

Azóta szerencsére már külön élek a párommal, de eleinte rengeteg félelem volt bennem. Mikor a kezembe adta a fakanalat, és nekidőlt a pultnak, én csak csináljam, majdnem elsírtam magam, és megmondtam neki, hogy vagy segítsen, vagy dumáljon, tök mindegy, de ne nézzen ilyen merőn. Persze, ő is tudta, mert meséltem neki, hogy milyen volt az elmúlt hat évem, így megölelt, és inkább kiment - ma már ilyen probléma nincs, szívesen kísérletezek én is, meg ha kritizál ()hülyeségből) visszaszólok neki...

Apa amúgy nagyon normálisan bánik az ő gyerekeivel, imádják egymást, de ezt a nőt az egész rokonságunk ki nem állhatja.

Bocs a regényért...